3. fejezet - The Truth

és már itt is a harmadik fejezet =)

The Truth

Mike lakásán ültünk, én a kanapén, kezemben egy bögre forró teával, ő pedig egy fotelben.

– Kicsi koromtól kezdve táncos akartam lenni. Ott voltam anyukám minden balettelőadásán, és teljesen magával ragadott az egész. Hogy szavak nélkül fejezik ki magukat, hogy úgy mozognak, mintha pihék lennének. Egy hangot nem adtak ki, mégis a történet tiszta és érthető volt. Az első előadás után, amit láttam, azt gondoltam, én is így akarok mozogni. Anyukámat nem kellett sokáig nyúznom, hogy elvigyen az első balett órámra. Négy éves voltam ekkor, az első óra után teljesen beleszerettem, és boldogan vártam, hogy ovi után anyu jöjjön értem, és elvigyen balettre. Aztán mikor tizenhárom voltam, balesetet szenvedett. A társulatukkal jöttek haza egy fellépésről. Halálos kimenetelű balesetet – öten voltak a kocsiban – öt halálos áldozat.

Képtelen voltam feldolgozni, hogy nincs többé, és ezzel együtt nem voltam elég erős ahhoz, hogy továbbra is járjak balettre. Tudtam, hogy minden Rá elékeztetne. Minden személy, minden mozdulat, minden tárgy, a próbaterem, mind Őt juttatná az eszembe. Elkezdtem zülleni, tizenhárom évesen, összetört álmokkal, magamon kívül jártam az utcákat, egészen addig, amíg bele nem botlottam Seth-be. Seth-be, aki a szárnyai alá vett, idősebb volt, és láthatóan érdeklődött irántam. Emellett megvolt az a tulajdonsága, hogy amikor vele voltam, nem járattam az agyamat. Sajnos. Naiv voltam, és azt hittem, hogy tényleg a jó szándék vezérli. Azt gondoltam, hogy Ő tényleg megért. Elmondtam neki mindent, ami velem történt. Meghallgatott, vígasztalt, amikor órákon át sírtam. Aztán kiderült, hogy van egy tánccsapata – street dance csapata. Felajánlotta, hogy csatlakozzam, én pedig rábólintottam, örültem, hogy végre újra tartozom valahova.

Persze a tánccsapatról kiderült, hogy nem csupán táncolnak. A szokásos Baltimore-i bandaháborúk kellős közepébe csöppentem. Persze innen nem volt kiszállás. Beszippantott a fogaskerék, és egy idő után, már kiszállni sem akartam. Persze volt egy apám, aki magasról tett arra, hogy mikor, mit és kivel csinálok. Kicsiben indult a dolog, és az elején igyekeztem távol maradni tőle, de persze nem sikerült. Tizenhat évesen már profi voltam abban, hogy hogyan kell lőni, és gyakorlott zsebtolvaj voltam. Nem vagyok rá büszke, de ez van. A bandában mindig úgymond előkelő szerepem volt, mint Seth „barátnője”. Vele csókolóztam először, vele feküdtem le először – sokáig azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, persze akkor is brutálisan nagyot tévedtem. Ő segített nekem, mikor nagyon nagy szarban voltam, és a hálát, és a rajongást összekevertem a szerelemmel. Bár lehet jobban jártam volna, ha nem segít.

Három hónapja volt a legnagyobb balhé. Tömeges lövöldözés. Meglőtték egy barátom – az egyetlen, igazi barátom – és ottmaradtam vele. Jöttek a rendőrök, Seth persze lelépett. Ott találtak minket, és nem hitték el az „ártatlan áldozat” sztorit. Seth-nek meg persze esze ágában nem volt segíteni. Emberölést nem tudtak rám bizonyítani – mivel tényleg senkit nem öltem meg – csak bűnrészességet, és mivel még kiskorú voltam/vagyok, azt mondták, hogy itt van a BMI, mint lehetőség, hogy úgymond megjavuljak. Aztán itt vagyok, és Seth úgy tűnik még nem végzett velem, mert mindenhol látom felbukkanni a kocsiját, tegnap pedig hívott. Hát azt hiszem hogy ennyi. – fejeztem be a monológom. Észre sem vettem, mikor kezdtek el folyni a könnyeim, és Mike mikor ült mellém, de már a vállára hajtott fejjel sírtam, ő pedig a hátamat simogatta.

– Amúgy azzal a barátoddal mi történet? – kérdezte Mike, amikor már kezdett csillapodni a sírásom.

– Matt-tel? – kérdeztem, és nagyot nyeltem. Mike arcára néztem, aki aprót bólintott, majd az ablakra szegeztem a tekintetem. – Túl sok vért vesztett… A kórházban már nem tudtak mit kezdeni a haslövésével. Oké, hogy csinált hülyeségeket az életben, de azokat többnyire Seth hatására, és akkor sem érdemelte volna ezt. Könyörgöm, az istenért is még csak tizennyolc éves volt. – Mike újra simogatni kezdte a hátam.

– Na és te? Te hogy kerültél bele ebbe a világba? – kérdeztem, amikor már úgy tudtam beszélni, hogy a hangom ne csukoljon el. Hol volt már az a Sophy Hoffmann, aki soha nem ejtett egyetlen könnycseppet sem nyilvánosan, és soha nem mutatta ki az érzelmeit.

– Ez egy nagyon hosszú történet – amennyire a lehetőségeim engedték, igyekeztem szúrósan ránézni, amitől elnevette magát, majd hirtelen elkomorult, és bólintott. – Készülj fel, nem túl szép történet. Apum kiskoromban meghalt – a szokásos, májelégtelenség – anyám pedig a lehető legrosszabb anya volt a világon. Eleve bártáncosnő volt, másrészt egy alkoholista ribanc… Az új faszija meg valami drogdíler lett. A csávónak, mint kiderült alvilági kapcsolatai voltak, de persze anyám szart rá magasról. Hét éves koromban már a maffia nagyfejei között ültem, mert hogy otthon nem maradhattam, mert idézem „mi van ha a kölyöknek eljár a pofája?”.  Szóval suliba se nagyon jártam. Aztán tizenkét éves koromban anyámat megölték, rám meg már semmi szükség nem volt, semmi nem kötött oda, úgyhogy az első adandó alkalommal lepattintottak, egy tíz centi hosszú, két centi mély sebbel a hátamon, mondván, hogy legyen ez figyelmeztetés – ha bármit is szólok, akkor ilyenek borítják majd mindenemet. Az egyetlen élő rokonom James bácsi volt, apám bátyja. Annak ellenére hogy az apám rokona volt, egy csöppet sem hasonlított rá. Volt felesége, meg két gyereke. Egy nagyjából velem egy idős lánya, meg egy nála két évvel fiatalabb fia.

Hozzájuk kerültem, és egyedül Jamie volt az, aki tudott a gyerekkoromról. Eleinte magántanárom volt – ugyebár a hiányos ismereteim miatt, majd tizenöt évesen én is elkezdtem a középiskolát – abban a suliban, ahova az unokanővérem Betty járt. Tudni kell róla, hogy talán a legkedvesebb lány akit valaha is ismertem – és emellett táncos. Társastáncra járt, és engem is rádumált – így kerültem tizenöt évesen a tánc bűvkörébe. Egy hét után rájöttem, hogy én ezzel akarok foglalkozni, szóval jött a táncművészeti fősuli. Sikeresen elvégeztem, ám a múltam kezdett kísérteni. Amikor idekerültem megkaptam a ti osztályotokat – akkor voltak ők elsősök. Az élükön TJ-vel, aki a helyi maffiafőnök fia, és maga is jártas ezekben a körökben. Kiderült, hogy az apja volt annak a hálózatnak a feje, amihez hatévesen én is tartoztam. Nagyon sokat bizniszeltek itt, és nekem is kezdett feltűnni, ám egyik nap, mikor mentem haza megtaláltak – ugyan az, aki tizenkét éves koromban megvágta a hátam. Kaptam egy szinte ugyanolyan sebet emlékeztetőül. Aztán nagyjából másfél évvel ezelőtt TJ apja meghalt, és így ő került a vezető pozícióba. Bár ő próbál kimaradni a nagyobb balhékból, néha muszáj belemásznia. Engem pedig megkért – fogalmazzunk így – hogy időnként segítsek neki. Egyébként TJ-t is kezdi nagyon zavarni Seth, szóval ebből elképzelhető, hogy lesznek még komolyabb balhék is. Hát ennyi az én történetem. 

Viszont azt gondolom, hogy Simon miatt el kellene kezdődni aggódni. Gondolom tudod, hogy tipikus ragadozó. Mielőtt megöli az áldozatát még játszik vele. Nagyon szeret játszani. – Bólintottam – Szóval az a véleményem, hogy TJ segítségét kéne kérnünk.

Fölpattant szemem, és bár nem nagyon támogattam az ötletet, nem volt erőm hadakozni. Úgyis tudtam, hogy Mike nyerné.

– Tudom, hogy nem kedveled túlzottan, bár nem értem miért, mert alapjáraton nincs vele nagy gond, csak el kell vonatkoztatnunk pár vele kapcsolatos dologtól. Igazából nem ilyen a természete, vagyis ezt mutatja, de ez nem a valódi énje. – miközben beszélt nyugtatóan simogatta a karomat és a hajamat. Fejem a mellkasán nyugodott.

– Tudod, igazából akkor találtam meg énem egy darabját újra, mikor Mattel megismerkedtem. Aztán mikor elvesztettem talán még mélyebbre zuhantam, mint anyukám halála után voltam. Aztán most… Mintha kezdenék újra magamra találni. Ez részben neked is köszönhető. Tudod, azelőtt Matt kicsit olyan volt, mintha a bátyám lenne. Egy nagyon jó báty, akivel mindent megoszthatok, aki mindig szakít rám időt, aki velem van, ha arra van szükségem. Amikor elvesztettem teljesen üresnek éreztem magam. Te egy picit rá emlékeztetsz. Mármint úgy értve, hogy mióta őt elvesztettem, nem volt senki, akinek így tudnék a múltamról beszélni. Bár ha azt vesszük, te teljesen más vagy mint Matt volt…

– Mesélj róla.

– Hát Seth csak azért nem ölette meg már hamarabb, mert nagyon jó embernek számított. De egyébként amit szívügyének érzett, azért mindig kiállt. Az esetek többségében értem kellett kiállnia. Nagy szája volt, de mindig tudta, hogy mikor kell csöndben maradni. Soha az életben nem lett volna képes elárulni azt, akit szeretett. Egyszerűen fantasztikus ember volt… – a szemembe megint könnyek szöktek, Mike pedig közelebb húzott magához, és nyugtatott. Jól esett a közelsége, de nem olyan értelemben, mint „pasi” közelsége, hanem mint ahogyan anno Matté is. Mint nagyon-nagyon jó baráté. Elképesztő, hogy pár hét alatt milyen szoros barátságokra tehet szert az ember, ha igazán próbálkozik. Én pedig próbálkoztam, talán jobban, mint bármikor máskor eddigi életem során. Megváltoztam, ez teljesen egyértelművé vált. És úgy gondolom, pozitív irányba változtam. Mármint régen azt tartottam a jónak, és normálisnak, hogy nem mutatom ki az érzéseim, de könyörgöm, ki mondta, hogy ez jó volt? Mások lehet, hogy sziklaszilárd elmének hittek, de belül több ezer darabra voltam törve. Így, hogy legalább egy embernek ki tudom önteni a lelkem, nem halmozódnak bennem a gondok, és idővel majd valamivel jobban érzem magam.

Késő estig Mike-nál voltam, és mikor már egy teljes mondatot végig bírtam mondani egészben, anélkül hogy feltörne belőlem a sírásnak a legkisebb előjele is elmentem kicsit megmosni az arcom, majd Mike hazavitt.

– Bekísérjelek? – kérdezte, és homlokát aggódva ráncolta össze.

– Ugyan már… Mi történhetne azon a huszonöt méteren, amíg beérek a házba? – mosolyogtam rá – De ha annyira aggódsz, akkor maradj itt addig, amíg be nem érek.

– Rendben – bólintott, én pedig két puszit nyomtam az arcára, megöleltem majd besétáltam. A kaputól visszafordultam, hogy intsek neki egyet, de csak annyit sikerült kivennem a lehúzott ablakon, hogy a homloka még mélyebben ráncolódik, és a tekintetébe is aggodalom ül ki. Visszafordultam a kapuhoz, és farkasszemet néztem egy Taurus 92’-vel.