1. fejezet - When the world is changing

Szóval, bár már régebb óta írom a történetet, úgy döntöttem csinálok neki egy blogot, publikálás céljából. A történet alapból egy 18 éves lányról szól, aki ... nos azt majd megtudjuk :D Szóval íme az első fejezet. =)

1. fejezet - When the world is changing 

Megálltam a hatalmas kapu előtt. Nagy levegőt vettem, és a kezemet a kilincsre tettem, majd beléptem az ajtón. Hatalmas felhajtás mindenhol, diákok rohangálnak mindenfelé. Baltimore Művészeti Iskola. Másnak talán az álmai valóra válásának a színhelye, nekem csupán egy végső lehetőség. De végül is majdcsak túlélem, és talán jó is kisülhet belőle. Mondom, talán.

Megráztam a fejem, és elindultam megkeresni a recepciót. Elmentem két hatalmas táncterem, egy zenei stúdió, és számtalan osztályterem mellett, de a recepcióra csak nem sikerült rábukkanom. Mikor már azt hittem, az összes folyosót végigjártam, megállított egy srác.

– Figyelj, körübelül negyedszer látlak itt elmenni, és mindig ugyanolyan tanácstalan arccal. Segíthetek? – először el akartam küldeni a jó büdös francba, azzal, hogy tudja ki a tanácstalan, de aztán rájöttem, hogy nem ártana némi segítség.

– Ami azt illeti, az jól jönne. A recepciót keresem.

– Gyere megmutatom. Gondolom új vagy itt. – állapította meg a szőkés hajú srác, és elindultunk a recepció felé

– Azt megköszönném. Igen, új vagyok – húztam el a szám.

– Nocsak, nem örülsz neki? – látszott rajta, hogy teljesen meg van lepődve.

– Nem… Vagyis igen… ez komplikált.

– Van időm.

– Ugyan már. Még a nevedet sem tudom…

– Ha csak ez a probléma. Christian Wilson, barátoknak Chris – nyújtotta a kezét.

– Sophy Hoffman.

– És kedves Sophy Hoffman, miért nem örülsz annak, hogy csodás iskolának falai között tanulhatsz?

– Ígérem Chris, amint egy kicsit több időnk lesz, elmesélem, persze ha még érdekel majd – sóhajtottam fel.

– Rendben, de szavadon foglak. Egyébként megérkeztünk. Íme, itt a recepció. Hát sok szerencsét. Még majd találkozunk.

– Köszi, remélem – mosolyodtam el, majd eltoltam az üvegajtót, és beléptem.

Kaptam egy rakat papírt plusz az órarendem, meg egy tankönyvlistát. Végignéztem az órarenden, ami tele volt olyan órákkal, amikről még csak megközelítőleg sem tudtam semmit. A mai napom úgy nézett ki, hogy irodalom, dupla mozgáskultúra, képességfejlesztés, tánc töri, töri, balett… Na neem. Most elfelejthetik, hogy én balett dresszben meg tütüben fogom nekik eljátszani a Hattyúk tavát.

Régen… Amikor még kislány voltam balettoztam. Anyukám balett-táncos volt, így érthető, hogy amint megtanultam járni, már a táncteremben csináltam a pliéket. Aztán tizenhárom éves koromban minden megváltozott… Anya és apa autóbalesetet szenvedtek. Apa túlélte, anya nem, és többet nem voltam hajlandó elmenni balett órára. Minden mozdulatról, minden arcról, minden hangról ő jutott volna eszembe, és ezt képtelen lettem volna elviselni. Egyszerűen gyenge voltam. Apám – aki szinte karcolás nélkül megúszta az esetet – sem a baleset előtt, sem a baleset után nem foglalkozott velem túlzottan. Tudni kell, hogy ő olyan ember, aki a munkájának és, és az köti le az idejének kilencven százalékát. A fennmaradó tízet többnyire alvással tölti.

Mindegyik órához volt írva egy-egy terem is, így elindultam megkeresni a tizennyolc per kettőt, hogy beüljek irodalomra. El sem akartam hinni, hogy sikeresen megtaláltam – viszonylag emberi időn belül – a termet. Beléptem, majd elsétáltam a leghátsó padhoz. Letettem a táskám, leültem és vártam. A suli első ránézésre, sőt másodikra is teljesen unszimpatikus volt. Mármint jó oké, talán felszínes vagyok meg ilyenek, de nekem az az érzésem, hogy itt a legfőbb cél az, hogy eltiporják az emberek egyéniségét, és ugyanolyan robotokat csináljanak belőlük.

Elmélkedésemből egy szőke, farmergatyás, és deszkás-cipős lány padomhoz érkezése ébresztett fel. Felém nyújtotta a kezét

– Szia. Lucy Holmes vagyok. 

– Szia. Sophy Hoffman – feleltem.

– Chris felhívta a figyelmem, hogy van egy új lány. Gondolom te vagy az. Üdv a suliban – mosolygott barátságosan.

– Köszi – viszonoztam a mosolyát.

– Egyébként hogyhogy év közben iratkoztál át? – ült fel a lány… Lucy az asztalomra.

– Hát ez egy eléggé hosszú történet…

– Mondanám, hogy van időnk, de Mr. Robertson természetellenes pontossággal jár be órát tartani, és egy percen belül becsöngetnek. – erre a kijelentésére nekem is vigyorognom kellett.

Hamarosan megszólalt a csengő is, és ezzel egyszerre csapódott a terem ajtaja, és lépett be rajta minden valószínűség szerint Mr. Robertson. Lucy leugrott a padomról és a helyére ment.

– Jó reggelt! – köszönt az irodalomtanár.

– Jó reggelt, Mr. Robertson! – zengte az osztály egy emberként. Ennyit az egyéniségek megőrzéséről, ugyebár.

Az őszes hajú tanár biccentett egyet, mire mindenki leült. Fel se tűnt neki, hogy eggyel többen vannak az óráján, amin mondjuk nem lepődtem meg, mert lényegében nekem sem tűnt fel, hogy ott vagyok. Vagyis az első tíz percben próbáltam felfogni, hogy miről van szó, de aztán letettem ebbéli kísérletemről, és inkább firkálgatásra fordítottam az órából fennmaradó időt.

Óra végeztével odamentem Lucyhez.

– Ez az egész csak számomra volt irritáló módon érthetetlen?

– Nyugodj meg. Nagyjából senki nem foglalkozik a normál tárgyakkal. Amúgy Chris említette, hogy nem saját akaratodból vagy itt.

– Itt mindig ilyen gyors a hírszerzés?

– Többnyire. Bár neked sikerült összetalálkoznod a suli legnagyobb pletykafészkével. Ha valamit el akarsz híresztelni, őt keresd. – vigyorodott el a szőke lány.

– Lehet, hogy gyors, de pontatlan. A következő képkocka az lesz, hogy a maffia beépített embere vagyok, és valójába kémkedni jöttem a suliba, és ezt jelenti a „nem saját akarat”. Egyébként meg nem mondtam, hogy nem saját akaratomból vagyok itt, csak azt, hogy nem örülök annak, hogy ide kell járnom.

– Értem. Mert a kettő nem ugyanaz – vigyorgott a lány.

– Vicces – húztam el a szám. – Mi lesz a következő órád? – reménykedtem benne, hogy ejti a „miért is vagy itt?” témát.

– Mozgáskultúra. Neked?

– Úgyszintén. Tudnál egy halvány meghatározást adni arról, hogy mi is ennek az órának a lényege?

– Hogyne. Lényegében adott zenére kell szabadon mozogni. Aztán harmad évente kell készítenünk egy-egy koreográfiát. Ez azt jelenti, hogy van egy november végén, egy márciusban, és egy június közepén.

– Szóval táncolunk. Eddig nem rossz. Ugye nem kell dressz meg tütü?

– Szóval ez a street dance-esek rémálma? Egyébként nem. Gondolom van balett órád is. – bólintottam – Mikor?

– Hetedikben.

– Akkor az is közös. De hülye vagyok. Gondolhattam volna, hogyha mozgáskultúrán együtt vagyunk, akkor baletton is. Valójában ott is ugyanazt csináljuk, mint mozgáskultúrán. És oda sem kell tütü. – vigyorgott.

– Nem vicces.

– Dehogynem – száját még szélesebb mosolyra húzta. Közben elsétáltunk a kettes táncterem öltözőjéhez. Hál istennek gondolva arra, hogy ha ez táncos suli, akkor tuti lesz táncórám, így hoztam magammal egy fekete Adidas halásznacit, meg egy fehér ujjatlan felsőt. Megnyugtató volt a tény, hogy Lucy is hasonlóba öltözött át, így talán nem fogok annyira kilógni. Na nem mintha valaha is érdekelt volna, a világ rólam alkotott képe. Illetve ez így hülyeség. Mert mindenkinek az a leghőbb vágya, hogy elfogadják. De nyilván nem minden áron. Jézusom, ez már beteges. Magammal vitatkozom.

– Nem megyünk be? – szakította félbe a gondolatmentemet Lucy, bólintottam, majd követtem őt a táncterembe. Hatalmas volt, ahhoz képest, hogy „csak” táncolni használták. Az ajtóval szemközti falat végig tükör borította, a sarokban pedig szinte komplett erősítő-felszerelés volt. Abban az egyben biztos voltam, hogy a suli nem szűkölködik az anyagiakat illetően.

– Szerintem kezdjünk el bemelegíteni – rázott ki ámulatomból Lucy. Nekem, aki világ életében utcán táncolt, lényegében minden nemű előzetes dolgok nélkül, ez kicsit újként hatott. Apropó street dance. Lucy honnan tudta, hogy utcai táncos vagyok? Ezt a kérdésemet fel is tettem neki.

– Ugyan már. Először is rád van írva, az öltözködésed… Nem mintha bajom lenne vele, tök állat, én nagyon bírom, de látható, hogy street dance-es vagy. Másrészt külső erők hatására jöttél a suliba. Egyébként no para, szerintem a többségnek nem tűnik fel.

– Az öltözködést illetően. Te is hasonló cuccokban jársz. De te gondolom nem töltötted életed több mint kilencven százalékát utcán való táncikálással.

– Jól gondolod. Igazából csak magával ragadó stílus – mondta, közben pedig leült a földre és elkezdett nyújtani. Mivel halványlila lövetem nem volt arról, hogy mit szokás bemelegítés néven itt csinálni, elkezdem nagyjából utánozni a szőke lányt. Igazából eléggé fölöslegesnek tartottam, de úgy vettem észre, hogy ezeket a dolgokat minimum szentírás számba veszik, és ha ilyenekről van szó, nem ismerik az általam annyira kedvelt hárombetűs tagadószót.

– Amúgy felkészítenél pár infóval az órát tartó tanárral kapcsolatban? – szegeztem a lánynak a kérdést, kérdeztem miközben spárgát nyújtottunk – bár őszintén szólva nem igazán értem minek, mert mindkettőnké teljesen lent volt.

– Persze. Mike Sephard, huszonöt éves. Tök jó fej, kivéve, ha Mr. Sephardnek hívják, mert attól kiakad. Állítása szerint még nem olyan öreg – vigyorgott – Bár gyanítom, ezeket neked is el fogja mondani.

Ebben a percben lépett a terembe Chris, a reggelinél is bozontosabb szőke hajjal. Valószínű kiszúrta, Lucyt mert diadalittas vigyor terült el a képén, és felénk jött. Levágódott mellénk és számomra meglepő módon ő is elkezdett melegíteni.

Éppen befejeztük a melegítést – vagyis Lucy befejezettnek ítélte – amikor bejött egy srác, akit én először diáknak tippeltem, pedig mint utóbb kiderült, ő volt a tanár. Félhosszú szőkésbarna haja kicsit kuszán állt a fején, és mogyoróbarna szemeiből sütött az, hogy imádja amit csinál.

– Sziasztok! Új arcot látok köztetek. – mondta, majd odalépett hozzám. – Heló, Mike Sephard vagyok, mozgáskultúra és balett tanár. A kollégáimmal ellentétben ki nem állhatom a Mr. Sephardot, mert az istenért is, huszonöt éves vagyok – vigyorgott rám. Egyszerűen olyan ember volt, akit a közösség elsőre megkedvel, és képtelenség őt nem szeretni.

– Akkor heló, Sophy Hoffman vagyok. Négy éves korom óta táncolok, tizenhárom éves koromtól többnyire az utcán. Anyukám balett táncos volt, de tizenhárom éves  koromban meghalt. Akkor fordultam a street dance-hez. Azóta körübelül minden időmet a tánc tölti ki. – a legfontosabb dolog, amit rólam tudni érdemes, az az, hogy nagyon nehezen nyílok meg mások előtt. Mike előtt ez lényegesen egyszerűbben ment. Eszméletlen kisugárzása van. És míg ő lényegében teljesen érdektelen információkat közölt velem, én az orrára kötöttem szinte az egész életem. Kicsit meghökkent, de nem akadt fent nagyon.

– Na akkor kezdjük hozzá – szólt. – Akkor nézzük mit tud az új lány. Sophy, és mondjuk Chris segítsd ki ha kell – vigyorodott el, majd elindította a CD-lejátszót. Chris felállta majd engem is felrángatott a földről.

A zene elindult, és pár másodperc után már a szívem a ritmusra vert. Oké, lehet hogy egy kicsit elfogult vagyok, de nekem ez az életem. Amikor átjárt a zene, teljesen kizártam a külvilágot, és táncolni kezdtem. Nem gondolkodtam… csak táncoltam.

Igazából csak az tűnt fel, mikor vége lett a számnak. Ekkor körbenéztem a teremben. Nem voltunk sokan, maximum tizenketten.

– Nem rossz. Határozottan van benned valami, aminek még sok hasznát fogjuk venni – mosolyodott el Mike.

– Akkor átmentem a vizsgán? – kérdeztem és hatalmas vigyor ült ki az arcomra.

– Dehogy is, az majd csak később jött – vette a „tanár” a poént. Leültem a helyemre és néztem ahogy a többiek táncolnak. Chris és utánam, egy hosszú szőke hajú lány, talán Selly, és egy sötétbarna hajú fiú, Pete jött. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem táncoltak jól, bár azt hiszem ez ebben a suliban elvárás.

Mikor a harmadik pár táncolt, berontott egy srác, akiről messziről lerítt, hogy teljesen odáig van magával. Egyrészt minimum húsz perces késéssel jött be – amit szerintem még a legjobb helyeken sem tolerálnak –, másrészt olyan fensőbbséges kifejezés ült az arcán, mintha minimum ő lenne az atyaúristen – és akkor ezzel még keveset mondtam – pluszban olyan szinten lekezelően viselkedett Mike-kal, hogy az már túllépte az irritálót, és átment szánalmasba.

– Ő a suli sztárja. Vagy hát legalábbis azt képzeli magáról. Amúgy Taylor Jarvis, röviden TJ – súgta nekem Lucy. Tehát ő sem kedveli.

Odament Mike-hoz, és mondott neki valamit, mire ő kelletlenül bólintott, majd elővett egy új CD-t, berakta a lejátszóba, majd elindította.

Taylor – vagy hogy „művésznevén” hívjam TJ – elkezdett táncolni. Nem azt mondom hogy nem volt jó, de ahhoz képest, hogy mennyire sztárolja magát, körübelül semmit nem tudott. Vagyis ez így megint nem igaz, mert tudott, csak szerintem nagyon kötött volt a mozgása, és nagyképű volt. Holott itt pont az lenne a lényeg, hogy alázatos legyen.

Egyébként maga, amit táncolt nem volt rossz. Ekkor tűnt csak fel, hogy annak ellenére, hogy felvág és öntelt, elképesztő szenvedéllyel csinálja, amit csinál.

Mikor vége lett a számnak Mike intett, hogy üljön le. TJ kicsit nehezen viselte, hogy nem ő van a középpontban. De hát istenem, mit lehet tenni?

Miután befejeztük a páros improvizációs rész, Mike közölte, hogy tartunk egy szusszanásnyi szünetet, majd elkezdünk dolgozni a koreográfián.

– Na szóval. Úgy terveztem, hogy most valami újjal kéne előjönni. Tehát arra gondoltam, hogy lenne benne mindenképpen páros rész, ezen kívül pedig kicsit szabadabb, hip-hop stílusban egy másik rész, illetve a legjobb párosnak egy rövidke „szóló”. Vélemény? – mindenki lelkesen bólogatott, be kell valljam, még én is. Tetszet az ötlet, és megkedveltem Mike stílusát.

– A párokat már kitaláltad? – kérdezte egy lány, akinek szinte biztos, hogy Mike már elmondta a nevét, de egyszerűen az is csoda, hogy Christ, Lucyt, Mike-ot meg TJ-t meg tudtam jegyezni.

– Még nem teljesen, és amíg nincs meg teljesen a fejembe, nem is nagyon szeretném lelőni – mosolyodott el – Na de munkára! – mondta, majd felállt, és nekiláttunk elkezdeni dolgozni a koreográfián.

Már ekkor feltűnt a Mike-kal való munkában, hogy nem az van, hogy ő megcsinálja a koreográfiát, mi pedig megtanuljuk, hanem kikéri a véleményünket, meghallgatja az ötleteinket, és együtt csináljuk meg a koreográfiát. Lassan haladtunk, de biztosan.

– Szerintem ez így hülyén néz ki – szólalt meg TJ, immáron tizenkettedszer szólva le az akkori ötletem.

– Nehéz lenne csak kettő percre befogni a pofádat? – fordultam az említett fiú felé. TJ úgy mért végig, mint valami utolsó szardarabot.

– Szóval te vagy az új csaj?

– Gondolom igen. Vagy esetleg láttál már itt előbb is? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban, és tengerkék szemébe néztem, amely sötétedett a dühtől.

– Hál istennek nem. Sajnálom, hogy van közös óránk.

– Hidd el, az érzés kölcsönös – válaszoltam, még mindig állva a tekintetét.

– Szerintem folytatni kéne a munkát – próbált meg közbeszólni Mike.

– Ne szólj ebbe bele – kapta felé a tekintetét a fiú.

– Különben mi lesz? – kérdeztem szarkasztikusan felnevetve.

– Csak nem szükséged van arra, hogy a tanár bácsi megvédjen? – Mike idegesen krákogott egyet.

– Úgy látom nagyon vicces hangulatodban vagy. Viszont veled ellentétben, ha már itt vagyok, szeretnék arra koncentrálni, amit csinálok. Szóval ha megbocsájtasz… – mondtam és elléptem mellette – Mike, szerintem ez a lépés ide teljesen illene… – folytattam mit sem törődve TJ fújtatásával.

Határozottan tetszett az óra, lényegében fel sem tűnt az, hogy eltelt kétszer negyvenöt perc. 

Mozgáskultúra után képességfejlesztés jött, ami azt hiszem a legjobban utált tantárgyammá vált. Lényegében negyvenöt perc tömény mazochizmus. Vagyis hát az a cél, hogy minél lazább legyen mindenki. És ez bizony nem túl kellemes. És egyébként még az órát tartó tanár is ellenszenves, és irritáló pluszban még szadista is.

Aztán jött tánctöri, ami eltekintve attól, hogy tömény magolandó – egész érdekes. Aztán sima töri, amit világ életemben tiszta szívből utáltam, és nos a tanár… Arról inkább ne beszéljünk. Bosszantóan fontoskodó, és annak ellenére, hogy halálunalmasan tartja az óráit, elvárja, hogy mindenki szakadatlan figyelemmel ülje végig.

Aztán nap végén mentünk vissza Mike-hoz balettre. Igaza volt Lucynek, ugyanaz, mint a mozgáskultúra.

– Hé Sophy! Nincs kedved elugrani velünk a Wallace’-be? –kérdezte meg Chris, balett után, mikor épp a cuccomat szedegettem.

– Szivesen – mosolyogtam rá.

– Akkor kapd össze magadat, a suli előtt várunk – vigyorgott a fiú, és kiment a teremből.

A Wallace’ egy egész kellemes kis kávézó volt néhány utcányira a BMI-től. Az alaphangulatot az okozhatta, hogy sokan voltak, szétszórtan, és vidáman beszélgettek. A falak narancssárga és barna színben pompáztak, és kisebb asztaltársaságok ültek mindenfele. A pultnál két fiatal kiszolgálólány és egy fiú ténykedtek, és vitték a rendeléseket. Chris egy meglepő módon üres asztalhoz irányított. Bevillant, hogy lehet, törzsvendégnek számítanak és van előre foglalt asztaluk.

Mindenki rendelt valamit – én szolidan csak egy dzsúszt. Nem voltunk sokan, velem együtt nyolcan, ebből magamon kívül két embert ismertem – Lucyt és Christ. Illetve volt egy srác, akivel együtt járok mozgáskultúrára, és egy lány akivel törire. Rövid időn belül élénk beszélgetés vette kezdetét, amihez – számomra is meglepő módon – hozzá tudtam, és ami még fontosabb hozzá akartam szólni. Kedves társaság volt, és sok idő után, végre először, szívből, felszabadultan nevettem, észre sem véve, hogy telik az idő.

Este hat órára kiderült, hogy Chad – mint kiderült így hívják a fiút, aki csoporttársam mozgáskultúrán– Mary és Sarah is arrafelé lakik, mint én. Sarah-val amúgy közös a törióránk.

Végül négyen indultunk el együtt haza. Igazából durva volt, hogy olyanokkal beszélgetek, akiket alig több mint tíz órája ismerek, ráadásul nem semleges témákról. Meséltek magukról, a suliról, a vizsgákról, és persze belátom, ezek annyira nem személyes témák, de mégis másabb mintha mondjuk időjárásról vagy hasonlókról lenne szó. Egyszer kérdeztek az eddigi életemről, de nem nagyon akaródzott válaszolni, ködösítettem, és tereltem a témát – ebből levették azt, hogy egyelőre semmiképp nem akarom megosztani velük. Egyikük sem sértődött meg ezen, csak egyszerűen tudomásul vették, és tényként kezelték.

Mary és Sarah hamarabb lefordultak, és végül Chadtől is elköszöntem. Abban a pillanatban, hogy egyedül maradtam az alkonyatba boruló utcán szorongás fogott el. Kicsit koromtól kezdve társasági ember voltam, bár szerettem egyedül lenni, de anyukám halála óta egyszerűen gyűlölöm a magányt.

És bár október volt, összehúztam magamon a pulcsit, szaporázni kezdtem a lépteim, és sok idő után, végre egyenesen haza mentem.