2. fejezet - To find friends

Most valószínüleg gyors egymásutánban lesz sok fejezet, mert 9.-ig meg van írva, és a 10. is félig. Szóval :D meg majd időközben jönnek szereplők is . :D

To find friends

Tizenhárom éves koromtól kezdve utáltam suliba járni. Egészen máig. Azt hiszem. Tudom, hülyén hangzik, meg lehetetlennek, de megszerettem Christ és Lucyt. Mint barátot természetesen. És bár nem értek egyet a BMI-nek szinte egyetlen megmozdulásával sem, mégis úgy érzem nem lesz ez olyan szar hely. Vagyis, amíg nem lesznek extra elvárások, és nem kell mást csinálnom csak táncolnom, addig azt hiszem, jól elleszek itt.

Az idő telt, és kezdtem úgymond beilleszkedni. Chaddel és Sarah-val minden nap együtt mentünk haza, előfordult, hogy Mary is velünk tartott, bár a barna lány hatalmas imádója TJ-nek, így kicsit nehezen viselte a véleményem róla. Ami pedig TJ-t illeti… Nem nagyon beszéltem vele az első napom óta… Normális hangnemben legalábbis… Szóval nem beszéltem vele, de nem lett szimpatikusabb, sőt ha lehet ilyet mondani csak még ellenszenvesebb. 

Lucy és Chris már egész más tészta volt. Velük igazán jó barátok lettünk. Órákat tudtunk a semmiről beszélni, ám minden egyes alkalommal úgymond bűntudatom volt, hogy titkolódzom előttük, de egyszerűen képtelen lettem volna nekik a múltról beszélni. Majd később talán… De akkor sem biztos. Egyelőre egyrészt nem akarom őket belekeverni, másrészt pedig jó ez így, hogy boldog tudatlanságban élnek.

Ami számomra mégis mindközül a legfurcsább dolog volt, az az, hogy Mike – aki ugye a tanárunk – is gyakran velünk tartott a kávézóba. Ettől függetlenül tök jókat beszélgettünk, ennek következtében az órákon is gyakrabban mertem véleményt vállalni. A szőkésbarna fiúnak egyszerűen olyan kisugárzása van, hogy ötméteres körzetben nem lehet rossz hangulattal megmaradni, vagy hülyeségeken rágódni.

Nagyjából két hete csináltuk a koreográfiát mozgáskultúrán, amikor egy óra elején Mike leültetett majd csendre intett minket.

– Szóval fiatalság! Ma elkezdjük a páros részt, ebből gondolom mindenki rájöhetett arra, hogy már megvannak a párok. Selly – Pete, Lucy – Chad, Anne – Chris, Emma – Rob, Lisa – Simon és Sophy – TJ. – megfagyott az ereimben a vér. Hogy én. TJ-vel. Ha nem lennék tisztában azzal, hogy nem vázoltam fel Mike-nak a TJ iránti tömény unszimpátiám, még azt hinném, hogy nem tudja – de így! Még az sem lehet, hogy Mike ki akar velem cseszni, mert állítása szerint bír.

– Hogy mi? – ugrottam föl, majd oldalra pillantottam, és észrevettem egy látszólag halálosan nyugodt TJ-t.

– Sajnálom Sophy, de illetek egymáshoz… Mármint, ami a táncot illeti. Tényleg.

– Mondj legalább három érvet… Nem. Tudod mit? Elég lesz egy. Egy rohadt indokot, hogy miért pont Ő! – már-már magamból kikelve ordítottam.

– Soph! Nyugodj meg. Kérlek – megfogta a karomat és a szemembe nézett – Meg kell próbálnotok alkalmazkodni egymáshoz. A kedvemért próbáld meg. Te vagy a legkreatívabb ebben a csoportban. Remekül táncolsz, és átéled amit csinálsz, és minden utálatod ellenére be kell, hogy ismerd – TJ nem rossz táncos. Sőt mi több kiváló. És a te kreativitásod és az ő mozgása remekül mutat együtt. Kérlek Sophy! – valami megcsillant a szemében. Mintha könyörgés lett volna? Ennyire fontos lenne neki ez az egész? A picsába is. Legyen, de csak Mike kedvéért.

Aprót bólintottam, mire Mike megkönnyebbülten sóhajtott, és elengedte a karom.

– Akkor akár kezdhetnénk is a munkát! – fordított nekem hátat. Megadóan TJ-re pillantottam, akinek az arca most is érzelemmentes volt. Jobban belegondolva, csak egyszer láttam, hogy bármit is kimutat – a legelső találkozásunkkor. Azóta akárhányszor kötött is belém, mindig vagy faarccal tette, vagy rosszindulatúan vigyorogva. 

Odasétáltam a fekete hajú fiúhoz.

– Szerintem be kéne állni – néztem tengerkék szemeibe.

– Ahogy gondolod – állta a pillantásom. Bármennyire is nem kedveltem, a szeme rabul ejtett. Bár szerintem mindenkit. A mélykék szempár, tengernyi megfejthetetlen érzelmet rejtett. És ebben a pillanatban valami bevillant. Ezt a tekintetet már láttam. Láttam, még a régi életemben, ami csak egyet jelenthetett – TJ is egy közülük.

Elindult és beállt a többi pár mellé, hogy kényelmesen legyen helye, majd várakozóan rám nézett. Megforgattam a szemem majd kimért léptekkel odasétáltam mellé.

Az egész próba alatt TJ mindössze egyszer szólt be, de egy nem válaszoltam, kettő ritka morcosan néztem rá, és vette az adást, hogy mostanra már marhára elegem van belőle is meg úgy komplett az egész napból is. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy hogyan engedhetnek be, egy elvben jó hírű suliba ilyen embereket.

Végigcsináltam a próbát, bár először, mióta idejárok, vártam a végét. Dühös voltam Mike-ra, dühös voltam TJ-re, és nem utolsó sorban dühös voltam magamra, amiért ebbe az egészbe belementem. Nyilván nem annyira, hogy soha többet az életbe ne beszéljek Mike-kal, de annyira éppen eléggé, hogy semmi kedvem ne legyen se az ő, se más társaságához.

BMI-s életemben először esett meg, hogy suli után nem a Wallace’-be mentem, hanem haza vettem az irányt. Gondolkodnom kellett, és erre kizárólag úgy vagyok képes, hogyha egyedül vagyok.

A sulitól pár háznyira megpillantottam, két erősen vitázó embert. Közelebb érve vettem csak észre, hogy TJ és Mike az. Én naivan azt hittem, hogy sulin kívül semmi dolguk egymással – de úgy látszott megintcsak tévedtem. Nem értettem mi a vita a tárgya, mert amint közelebb értem lehalkították a hangjukat, majd mikor elhaladtam mellettük, teljesen elnémultak. Mike nagyon-nagyon szúrós tekintettel méregette TJ-t. Dühösnek látszott mindkettő. TJ-n nem lepődtem meg, Mike-on viszont annál inkább. Talán még soha az életben nem láttam ilyen idegesnek. Odabiccentettem egyet nekik, majd tovább siettem.

Amikor hazaértem, semmi erőm nem volt ahhoz, hogy nekilássak házit írni. Jó félóra szenvedés után végül elővettem a töri könyvemet. Háromnegyed óra kellett ahhoz, hogy rájöjjek – képtelen vagyok a tanulásra koncentrálni. Mennyivel egyszerűbb volt régen. Régen, amikor ha valami probléma akadt, akkor hátat fordítottam, lementem az utcára, vagy egy ügyes mozdulattal a szőnyeg alá söpörtem. De azzal, hogy erre az útra léptem, ezt a szokásomat is magam mögött kell hagynom, és szembenéznem a problémákkal.

Hátradőltem az ágyamon, és elhatároztam, hogy másnap beszélek Mike-kal, mert tény, hogy eszméletlenül nagy idiótaként viselkedtem. Apropó Mike. Mi dolga lehetett TJ-vel? Mármint nem hiszem hogy sulis ügy miatt beszéltek volna ilyen „hű csak senki nem tudjon róla” hangfekvésen, szóval kizárásos alapon, valami, aminek köze van TJ életéhez, ami közvetve az én régi világom. Csak tudnám, hogy Mike hogy keveredett ebbe az egészbe bele…

Csütörtök reggel volt, én pedig a padban ültem, Lucy mellett, felkészülve a legrosszabbra, azaz, hogy felelek, és tekintettel, hogy előző nap egy büdös szót még csak el sem olvastam ez nem lett volna túl jó. Mr. Harrison hál istennek ezen a napon mindenkit békén hagyott – talán az első óra miatt, talán nem volt kedve senkit se kínozni. Végig szenvedtünk egy irodalmat, és egy kémiát majd mentünk balettra, amit két mozgáskultúra követett – azaz három óra egymás után Mike-kal. TJ és Anne hiányzott, így összekerültem Chrissel. Valahogy vele minden egyszerűbb volt. Ha valamit elrontottunk nem vágott rögtön gúnyos arcot, és nem kezdett el engem hibáztatni, hanem együtt kerestük a hibát, és javítottuk. Nem nehezítette meg a közös munkát.

Óra után nagyon sokáig szöszöltem a teremben.

– Jössz? – fordult vissza az ajtóból Lucy.

– Öm, még van egy kis elintézni valóm, de majd beszélünk.

– Okés, akkor holnap találkozunk – intett a szőke lány, mire bólintottam, ő pedig kiment a teremből. Fölálltam, és odasétáltam Mike-hoz.

– Figyelj sajnálom a tegnapit. Hülye voltam, és túl nagy hisztit csaptam e körül az egész körül. Nem kellett volna úgy kiakadnom, csak elég szar időszakon megyek keresztül mert… Mindegy szóval a lényeg az hogy sajnálom.

– Sophy. Ilyenért ne kérj bocsánatot. Érthető. Mármint, hogy kiakadtál TJ miatt. Mert ugyebár tudtommal nem bírjátok egymást túlzottan. És egyébként ahhoz képest tök jól együtt működtetek – szóval szerintem jó páros lesztek – mosolyodott el, mire én megöleltem.

– Nincs kedved meginni valamit? De könyörgöm ne a Wallace’-be – vigyorgott a szőke fiú.

– Hát persze – bólintottam most már mosolyogva. Nem bírom, hogyha valaki akit szeretek haragszik rám, vagy valami feszültség van köztünk.

Tök jól eltelt a délután Mike-kal, és azt hiszem ekkor lettünk igazán jó barátok. Mikor elköszöntünk egymástól, és ő beszállt a kocsijába, én egyedül maradtam az utcán. Pontosabban kettesben egy fekete Audi3-mal. Seth Simon – nyilallt belém. Végig futott rajtam az elmúlt két év minden rettenete, de megráztam a fejem, és beszálltam a kocsimba, és hazahajtottam. Ahogy sejtettem – az Audi végig mögöttem jött.

Egy héten keresztül a fekete kocsi mindenhol ott volt, ahol én, és már egészen kezdtem volna megszokni, ha a Mike-kal ejtett kávézóbeli találkánk után pontosan egy héttel nem csörren meg a mobilom, kiírva a rettegett nevet – Seth Simon.

Pénteken az első három óránk mozgáskultúra volt, aztán balett, végül lett volna egy tánctöri, de nem volt tanár, így hazamehettünk volna. 

Balett után megint sokáig voltam bent, ám ezúttal Mike gyorsan pakolt.

– Beszélni akarok veled, fontos.

– Sophy, nem ér rá? Elég fontos programom van… – Nagy levegőt vettem, és kimondtam:

– Seth Simon keres engem – a szőke srácnak arcára fagyott minden érzelem, bólintott, majd kezébe vette a mobilját.

– Két percet kérek, lemondok mindenkit, aztán a tied vagyok – felelte komolysággal, majd a telefonján kezdett valamit nyomkodni.