28. fejezet - Final battle

Na meghoztam. Nem is tudom már, hogy utoljára mikor hoztam ilyen hamar a frisst. Volt időm, kedvem is meg ihletem is, úgyhogy gyorsan ment az írás. 1678 szó lett, de eléggé tartalmas, sok minden történik, és sok minden függőben marad az utolsó fejezetre. Remélem tetszeni fog, és megajándékoztok egy két hozzászólással. ;) 

Final battle

(Pirates of the Caribbiean Soundtrack - PotC3 - I don't think now is the best time)

Életben vagyok. Ez volt az első gondolatom, miután magamhoz tértem. A következő pedig az, hogy kegyetlenül fáj a fejem és a karom, és minden bizonnyal tele van sebekkel. A jobb térdem sajgott, valószínűleg az ütközéskor odacsapódhatott az ajtóhoz. A szemem nem nyitottam ki, hallgattam, hogy mi történik körülöttem. Biztos voltam benne, hogy már nem a kocsiban vagyok. Hogy miből szűrtem le? A hátrakötözött kezeimből, meg a számra kötött rongyból – aminek mellesleg rémes íze volt.

Fogalmam sem volt arról, hogy merre lehetek, de a helyiségen belülről nem hallottam hangokat, úgyhogy óvatosan kinyitottam a szemem. Apró, sötét, lepukkant szoba. Ami a leginkább szíven ütött, az az volt, hogy egy kicsit sem volt ismerős. Pedig Simon házának minden négyzetcentiméterét ismertem. Rajtam kívül senki és semmi nem volt bent, úgyhogy megpróbáltam kiszabadítani a kezem, de amint egy picit is megmozdítottam, szörnyű fájdalom nyilallt a csuklómba.

– Az az idióta, aki megkötözött, kurvára jól végezte a dolgát – morogtam magamban. A fejem kezdtem el mozgatni, annak reményében, hogy a számra kötött rongyot meg tudom kicsit lazítani. Sikernek könyveltem el, hogy az undorító ízű anyagdarab a nyakamba hullott. Csak a kezemmel kellett volna valamit kezdeni, de ezt reménytelennek tartottam. Semmit sem tudtam csinálni, és ez bosszantott. Tehetetlenül döntöttem a fejem a falnak, és lehunytam a szemem. Csak egy pillanatra… Magával ragadott az álomvilág.

*

– Sophy! So! Ébresztő! Reggel van… A Nap már régen felkelt… – Chris és Simon együttes duruzsolására ébredtem, résnyire kinyitottam a szemem, amit a két srác önelégült mosollyal nyugtázott. – Na végre. Igyekezni kéne.

Felnyaláboltak a földről, és eloldották a kezem, amit egyből szemlélgetni kezdtem. A kötél elég csúnyán kidörzsölte a csuklóm, helyenként fel is repedt a bőröm, és szivárgott belőle a vér. Miután megbizonyosodtak arról, hogy meg tudok állni a lábamon, úgy éreztem, itt az ideje nekiállni kérdezősködni.

– Először is, hol vagyunk? Másodszor, hogy kerülünk ide?

– Simon pincéjében, téged mondjuk úgy elrabolt, TJ követett téged meg az apádat, aztán Seth emberit, az után, hogy átpakoltak a kocsijukba. Aztán minket meg riasztott. De most jó lenne besegíteni a többieknek. Tessék, nem a Beretta, de a semminél jobb – nyomott a kezembe Chris egy Glockot. Furcsán más volt, mint a Berettám, valahogy nem illett a kezembe, sokadszori átfogásra sem vált természetessé, ahogy a saját fegyverem. Végül nagyot sóhajtva kibiztosítottam, és felnéztem a két srácra, majd bólintottam. Simon elindult, én mentem utána, mögöttem pedig Chris jött, de ez a sor felbomlott, lényegében akkor, mikor kiléptünk az ajtón, végigsétáltunk a folyosón, és hangtalanul felmásztunk a lépcsőn.

Ott ugyanis olyan látvány tárult a szemem elé, ami finoman szólva is lesokkolt. Megtorpantam, és a csatatérré alakult nappalit kezdtem el pásztázni TJ-t keresve, de sokadszori nekifutásra sem találtam. És őszinte leszek – aggódtam érte. Mert az, hogy nincs itt a fronton, együtt azokkal, akiket szeret, nem rá vall. Ő az, aki mindig vállvetve harcol, mindig az első sorban van, és mindig kész arra, hogy ha a szükség úgy hozza, az életét adja valakiért, aki számára fontos. Tehát lényegében magamban elkönyveltem, hogy a fiú, akit a világon mindennél jobban szeretek, már nem él. 

A következő kiszemelt Seth volt. Nem akartam mást, csak végezni vele. Hajtott a bosszú. Megkeserítette az életem, és tönkretette a gyerekkorom. Elvette tőlem az anyám, majd a legjobb barátom, aztán egy srácot, akit szerettem, majd az apám is, és most, minden jel szerint azt a fiút is, aki számomra a legfontosabb, mindeközben egy érzelmi roncsot csinált belőlem, aki már-már arra is képtelen, hogy megbízzon az emberekben. Tönkre akartam tenni, visszavágni azért a hat évért, amit anya nélkül kell leélnem. Nem érdekelt semmi más, csak holtan akartam látni Seth Simont – akár az életem árán is.

– Istenem, mit meg nem adnék most Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyéért – motyogtam, mire Simon csak összevont szemöldökkel fordult hátra – nyilván azt hitte, teljesen elment az eszem. Csak megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem kell sokat törődni azzal, amit mondtam, majd újból a terepet kezdtem szemlélni. Durván harminc méter választott el a – sejtésem szerint – biztonságot nyújtó konyhától, ahonnan már játszi könnyedséggel eljuthatok lényegében a ház bármely pontjára.

– Chris. Tudnál fedezni? Úgy nagyjából kettő perc. Vagy annyi se. Át kell érnem abba a helyiségbe – a konyha felé mutattam – Érted, Chris. Muszáj! – Az utolsó szót erősen megnyomtam.

– De miért? – fogós kérdés. Azt mégse mondhatom, hogy azért mert meg akarom ölni Simont, az valahogy olyan száraz tényközlés lenne, és még Chris sem annyira szőke, hogy ebbe belemenjen.

– TJ. – nyögtem ki az első eszembe ötlő nevet. – Meg kell találnom őt. Szeretem. – Hogy ez a két mondat miként függött össze, azt magam sem értettem, valószínűleg Chris sem, ezért bólinthatott rá. Úgyhogy először körbenéztem alaposan, majd miután nyugtáztam, hogy mindenki a saját maga kis küzdelmével van elfoglalva, elindultam a fal mellett, a konyha felé.

Viszonylag könnyen és gyorsan elértem a célként kitűzött helyiséget, amit mondjuk a térdem annyira nem értékelt. Nem érdekelt. Csak egy dolog számított, hogy megtaláljam Seth-et, mindegy milyen áron.

A konyhán keresztül rohantam, és semmivel sem foglalkozva felsiettem a lépcsőn, és beléptem a hajdanán talán társalgónak nevezhető helyiségbe. Az itt látható küzdelem negyede volt a lentinek – és akkor sokat mondtam. De megpillantottam Robot, ahogy izzadságcseppekkel a homlokán küzd egy nálánál jelentősen nagyobb sráccal, Emmát, ahogy éppen földre teríti Simon legjobb mesterlövész csaját, Dant, aki éppen keresztüllőtte Simon egyik verőlegényének a lábát, Kittyt, ismét egy nála kétszer nagyobb sráccal, akin látszott, hogy halálfélelme van – megjegyzem, okkal. És a listát a végletekig tudnám húzni. De nem akarom, mert elég volt kétszer végigfuttatnom a tekintetem, ahhoz, hogy tudjam Simon nincs itt. Visszaléptem a folyosóra, és a tetőtérbe vezető lépcsőhöz rohantam. A térdembe bele-belehasított a fájdalom, a csuklómra ráalvadt a vér, és a fejem is lüktetett. De elvakított a bosszúvágy, és semmi mással nem tudtam foglalkozni.

(The Vampire Diaries - The sun also rises)

Amikor végre a tetőtérben voltam, furcsa dologra lettem figyelmes. Hangokat hallottam, de nem a megszokott, küzdelemmel járó hangok voltak. Női hang volt, sírt. Könyörgött. És Simoné. Ezer közül is felismerném a hangot, ahogy gúnyosan a képedbe röhög, amikor fennhéjazva kéri az utolsó kívánságod, majd közli, hogy nem fog sokáig tartani. Bár én is ezt mondhatnám. De ha már egyszer megölöm, azt akarom, hogy szenvedjen, hogy legalább a töredékét élje át annak, amit ő tett azzal a számtalan emberrel, akiknek véget vetett az életével.

Hangtalanul próbálok haladni a szoba felé, ahol Simonékat vélem, de ez jelentősen lelassítja a lépteimet. Az ajtóba érve ledöbbenek a látványon. Egy harmincöt év körüli szőke nőt pillantok meg a sarokban kuporogva, kisírt szemekkel, ahogy könyörögve néz fel a nekem háttal álló Simonra. Nem láttam Seth arcát, de tudtam, hogy kegyetlen vigyor ül rajta. Egyetlen mozdulatba telt volna, hogy felemeljem a karom, és meghúzva a ravaszt a túlvilágra röpítsem Simont, de egyszerűen a karom nem engedelmeskedett az agyamnak. Kíváncsi voltam a végkifejletre, hogy ki az a nő, és miért olyan fontos Seth-nek, hogy eltakarítsa a földről.

– Seth, kérlek ne! Eddig se ártottam neked semmit. 20 éve nem hallottál rólam egy szót sem. – kezdett olyan érzésem lenni, hogy tudnom kéne, hogy ki ez, de a gondolatok és az emlékképek a fejemben összeolvadt, színes, kivehetetlen masszává váltak.

– Nem. Így is túl sokáig húztam. Jóval előbb meg kellett volna tegyem… Viszlát Anya! – mondta, majd meghúzta a ravaszt, és épp időben csuktam be a szemem ahhoz, hogy ne kelljen végignéznem, ahogy a golyó a nő szívébe fúródik, majd Simon ledobja mellé a fegyvert. A saját anyját képes volt a halálba küldeni. Milyen ember az ilyen? De nem sok időm maradt a gondolkozásra, mert Seth hátrafordult – Hello hugi! Sajnálom, hogy nem tudtad rendesen megismeri anyámat, de meg kellett halnia. Már egyikünknek sincs családja. Csak mi vagyunk egymásnak… – mindenegyes szavával egyre közelebb jött, és folytatta volna tovább, de félbeszakítottam a mondandóját.

– Nem! – inkább volt kétségbeesett sikoly, mint határozott tiltakozás. – Megölted az anyám, megölted az apám, a kettő között pedig tönkretettél engem. Nekem te nem beszélj családról, meg családi összefogásról. Lehet, hogy vér szerint a testvérem vagy, de a szememben egy utolsó senki. Tiszta szívemből gyűlöllek, és felfordul a gyomrom, ha rád nézek, ha véletlen eszembe jutsz, és hányingerem támad a neved hallatán. – csak úgy köptem a szavakat, és legbelül már valóban a hányinger kerülgetett.

– Akkor mégis kit neveznél a családodnak? Azokat a senkiket, akikkel az idődet múlatod? – a hangjában már nyoma sem volt az előbbi behízelgő hangsúlynak, helyét átvette a düh, és az idegesség.

– Százszor inkább nevezném őket a családomnak, mint téged. Ezerszer többet tettek értem, mint te valaha. Egy gusztustalan féreg vagy, Simon. – és ekkor végre elért a karomba az utasítás, megemeltem, és Simonra fogtam a fegyvert.

– Ugyan már, ha valóban meg akarnál ölni, már számtalan alkalmad lett volna rá. – nyugodt volt, már-már derűs, hangjából egy csöppnyi aggodalom sem csengett ki. Ezzel felbosszantott, és mégis, az ujjam a ravaszon volt, de képtelen voltam azt meghúzni. Vívódtam magamban, és ez az arcomra is kiülhetett. Homlokomon megjelentek az első izzadságcseppek, amik fájdalmasan szivárogtak az ott lévő vágásokba. Ha az előttem álló fiúban volt is némi félelem, mind elpárolgott.

Az ujjam a ravaszra szorult, és ugyanebben a pillanatban egy golyó fúródott a mellkasába. Azzal az arckifejezéssel az arcán terült el, ami a legjellemzőbb volt rá – gúnyosan vigyorgott. Már-már győzedelmesen. De ezúttal ő veszített – és én nyertem. Vagyis egészen konkrétan az, akinek a fegyveréből a töltény származott. Hátrafordultam, és fél méterre mögöttem megláttam a jégkék szempárt, és fájón belenyilallt a szívembe. De ez nem az a szempár volt. Kétség kívül hasonló, de nem ugyanaz.

– Kitty – hangom semleges volt, és nem rejtőzködtek benne érzelmek. – Miért tetted?

– Nos, nem akartam, hogy elkövesd életed harmadik legnagyobb hibáját. Mert mindketten tudjuk, hogy nem tetted volna meg, függetlenül attól, hogy mit tett veled, és a családoddal, meg azokkal, akiket szeretsz. Mert mindezek ellenére a testvéred volt – lehet, hogy a valaha volt legrosszabb, de az volt – de te túl jó ember vagy ahhoz, hogy elvedd egy családtagod életét, bármekkora görény is az. És mindemellett az is mellette szól, hogy a szemei szakasztott olyanok, mint amilyenek az apádnak voltak. – lehunytam a szemem, és nagyot nyeltem. Igaza volt. Valamint a szavai mögött rejlő mögöttes tartalom az utolsó szál reményemet is elvette. Azt mondta, „veled, és a családoddal, meg azokkal, akiket szeretsz”. Akiket szeretsz, egyértelműen TJ-re gondolt.

Hagytam, hogy a kimerültség újból rám törjön, engedtem az összerogyni kívánó lábaimnak, és boldog, fájdalommentes álomba zuhantam, amiben nyoma sem volt a problémáimnak. Még csak töredéküknek sem.