29. fejezet - A whole new life

Hát elérkeztünk ide is. Itt a vége, fuss el véle, meg minden hasonló, íme itt van a DFYL legutolsó fejezet - ha elolvassátok, láthatjátok, hogy igazából úgy lett vége, hogy bármikor folytatni tudjam, de ez egyelőre nincs tervben. Mert lehet, hogy az első pár fejezetet, még boldogan megírnám, de aztán valószínű már elegeme lenne belőle. Nagyon szerettem írni a történetet, és iszonyatosan boldog vagyok, hiszen ez az első "regényem", amit befejeztem. 

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki olvasta a blogot, különösképp azoknak, akik rendszeresen kommenteltek - iuwan, Lexi, Larissa -, valamint akik régebben írtak pár sort a történet alá, és akik a történet rendszeres olvasói voltak. Hugi, köszönöm, hogy mindig megrugdostál kicsit, ha nem volt energiám, vagy kedvem írni, és mindig őszinte véleményt alkottál. =)
Innentől kezdve rendszeresen lesz friss a Timeless timesból, úgyhogy tessék majd azt olvasni ;)

És akkor most jöjjön az, aminek jönni kell, fogadjátok sok szeretettel az eddigieknél kicsit hosszabb - 2000 szó felé lépő - utolsó fejezetet. =) És a komiknak - mint mindig - most is örülök ;) puszi: Dorcsy

A whole new life

(Massari - Dancing for your life)

Beszélgetések foszlányai jutottak el először hozzám, de a szemem még képtelen voltam kinyitni. A szavakat nem tudtam kivenni, csak összemosódottan hallottam a hangokat. Megpróbálkoztam azzal, hogy résnyire kinyissam a szemem, amin azonnal beáramlott a vakító fénycsővilágítás. Valaki, aki mellettem ült egyből a kezem után kapott, és megszorította.

– Végre már So. – a hang határozottan TJ-hez tartozott. De az nem lehet! Hiszen ő… A gondolatra könnyek kúsztak a szemembe, elhomályosítva így a fényességhez éppen hozzászokó szemeim. – Mi a baj? – félresimított egy tincset az arcomból, és letörölte a szemem sarkából kibuggyanó könnycseppet, így ránéztem. Határozottan TJ volt az. Az éles, de mégis lágy vonásai, a kócos fekete haja, ami mindig úgy nézett ki, mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból. És a szikrázóan kék szemek, melyek most boldogságtól és megnyugvástól tengerkéken szikráztak. A szívem hevesebben kezdett dobogni, és kis torköszörülés után sikerült megszólalnom.

– Szia. – Suttogásom elhaló volt, a szám pedig száraz, mégis szemeibe nézve arcom apró mosolyra húztam. A tekintetem képtelen voltam elszakítani az övétől. Az aggodalom, hogy esetleg már nem él, pillanatok alatt tovatűnt a rám nehezedő nyomással együtt.

Alaposabban szemügyre vettem az arcát, és számtalan apró, frissnek tűnő karcolást találtam rajta, de mindezektől függetlenül – vagy éppen ezért – őrülten jóképű volt. A számhoz tartott egy pohár vizet, mire én mohón kezdtem el nyelni a hideg folyadékot. Az egész poharat kiürítettem, és végre nem olyan volt a torkom, mintha krétát nyeltem volna.

– Aggódtam – mondta a fiú, akit a világon mindennél jobban szeretek. Újból a szemébe néztem, és elvesztem a mélykék tóban.

– Én is. – a hangom határozottan tisztábban csengett, mint az előbb. – Mi történt? – A kérdést önmagában hülyeségnek tartottam, de csak olyan alapigazságokkal voltam tisztában, mint például, hogy apám meghalt. Meg Simon elrabolt. És megölte az anyját, Kitty pedig őt.

– Miután leléptél, mondván TJ-t keresed egyből megkaptam a fejmosást Simontól, hogy hogy lehettem ekkora gyökér, hiszen tök nyilvánvaló, hogy azt a kretén bátyádat akarod megtalálni – kezdett bele a mondókájába Chris, így kénytelen voltam felé fordítani a fejem, megszakítva így a szemkontaktust TJ-vel. A keze azért ottmaradt az enyémen. – De nem volt időnk utánad menni, mert helyzet volt, nem is kicsi, és elég nagy szarban volt a haza. Úgyhogy csak reménykedtünk benne, hogy nem csinálsz semmi meggondolatlant, de ismerve téged, erre elég kicsi volt az esély. Azért lent elég hamar sikerült megoldani a szitut, főleg mert később előkerült TJ is, és besegített. Azért csak ekkor… - itt az időközben mögém ülő fiúra nézett, akinek a mellkasához már kényelmesen befészkeltem magam. Sejtésem szerint TJ aprót bólintott, mert Chris folytatta – Szóval azért csak ekkor, mert megnézett pár dolgot, hogyha ez a délután nem úgy alakulna, ahogy terveztük – magyarán mondva nem fölényes sikerrel – akkor mi lenne a kezünkben Seth ellen.

– Végignyálazta a papírokat, amiket apád összeszedett, de túl sok információt nem tudott meg belőle, inkább csak pontosított azt a tudást, amink eddig is volt. – vette át a szót Mike. – Tizenegy országban körözik, ebből hét európaiban – Spanyolország, Franciaország, Románia, Németország, Horvátország, Oroszország és Magyarország – ezen kívül Mexikóban, Kanadában, Kínában és Argentínában. Az ellene felhozott vádak skálája széles, kezdve piti bolti lopásoktól, csempészésen át, a gyilkosságig. Valamint gondatlanságból elkövetett emberölés, illegális fegyverviselés, sikkasztás, okirat hamisítás és a lista szinte végtelen. A lényeg az, hogy nagyon sok volt a számláján, és hogy az egész világnak nagy ellensége volt.

– Szóval TJ megérkezett, és a földszintet megtisztítottuk, úgyhogy egy szinttel feljebb léptünk, de sok dolgunk itt sem volt, hisz a többiek – főleg Kitty és Dan vezetésével – legyűrték a jelentéktelen létszámbeli túlerőt. Kitty aztán hamar megpattant, mert ő – egyedüliként – észrevett téged abban a körübelül egy percben, amíg a tömeget pásztáztad, és amint tudott, utánad ment, Danre hagyva a dolog végső lerendezését. Aztán felért, és ott talált téged, ahogy éppen farkasszemet nézel Simonnal, és sziklaszilárd ridegséggel sorolod a dolgokat, amiért gyűlölöd.

– Őszinte leszek, volt egy pillanat, amikor azt hittem, megteszed – ezúttal Kitty vette át a szót a szőke sráctól. Érdekes, eddig fel sem tűnt a szobában. Lehet az az oka ennek, hogy száz százalékosan el voltam merülve a bátyja tekintetében… – Aztán a szemébe néztél, vagy csak kicsit lejjebb ült a fejedben a vörös köd, és elbizonytalanodtál. Seth ezt kihasználta volna, nem várhattam. Én azt gondolom, hogy ha az életed függött volna tőle, megtetted volna. – mintha egy apró mosoly jelent volna meg a Tobby mellett ülő lány arcán. A jégkirálynő álarca megtörni látszott.

– A dolog – mármint Seth halála – hamar eljutott mindenkihez, ami futótűzként terjedt szét, nem csak a házban, az egész városban. Akik valamikor Simon oldalán álltak, fejvesztve igyekeztek elhagyni az államokat.

– A rendőrség? – kérdeztem kevés aggodalommal a hangomban.

– Az ilyen dolgok a rendőrséget nem foglalkoztatják. Ameddig a közterületek meg vannak kímélve, nem érdekli őket, hogy maffia melyik ága nyírja ki a másikat. Mellesleg pedig a közszolgálati törzs is tele van téglával, minden oldalról. – kérdésemre a Miával az ölében ülő Sean adta meg a választ. Tekintetem körbesiklott a helyiségen, ahol voltunk. A TJ házában levő szobámban gyűlt össze mindenki. Chris a kanapén tanyázott, ölében Lucy lábaival. Emma, Pete és Rob egy kupacban ültek az egyik sarokban, a lány végigfeküdve bátyján és a barátján. Számomra meglepő módon Lisa Mike vállára dőlve aludt, és a szőke férfi, óvó tekintettel nézett a nála hét évvel fiatalabb lányra. Eszembe is véstem, hogy erről mindenképp ki kell faggatnom Mike-ot. Alex az öccse, Tobby másik oldalán foglalt helyet, míg Dan előttük ült a földön törökülésben.

– Tehát akkor most mindenki boldog, végveszély elhárítva, világvége késleltetve? – kúszott vigyor az arcomra, és a társaság hangos mosolygása következtében a szívembe boldogság költözött. Tudtam, hogy otthon vagyok. És nem attól, mert a helyet, ahol voltam az otthonomnak tekintem. Hanem mert itt vannak azok az emberek, akik a világot jelentik nekem. Akik nélkül az életem egyszerre tűnik elképzelhetetlennek, és értelmetlennek. Akiket rövid idő alatt a családommá fogadtam, és szerencsémre ők is. És akikért az életem is odaadnám, ha a sors úgy osztaná a lapokat.

(Mika - Happy ending)

Estére kiürült a szobám, és csak ketten maradtunk TJ-vel. Boldog voltam, hogy végre újra mellettem van, hogy érezhetem az illatát, hogy bármikor hozzábújhatok, hogy ott van támasznak. Mert bár már régóta tudtam, hogy szeretem, de csak ekkor vált igazán nyilvánvalóvá, hogy mennyire fontos számomra. Hogy képtelen lennék nélküle leélni az életem. Soha nem hittem a világra szóló nagyszerelmekről írt mesékben, mindig bugyuta történeteknek tartottam, amit egyszer kitalált egy túlontúl nagy kreativitásban szenvedő író, és a többiek hatásvadász módjára állandóan felhasználják. De rá kellett jönnöm, hogy az életem TJ-vel vált teljessé. Ő lett az a biztos pont az életemben, akitől önszántamból képtelen lennék elszakadni.

– Mi a baj? – tettem fel a kérdést egy idő után. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja. – És nehogy azt mondd, hogy féltettél és aggódtál, mert nem hiszem el. Ha az lenne a bajod, látnám rajtad. A szemedben megjelenő mély, sötétkék pontok elárulják, ha féltesz valakit. De most… Mintha teljesen máshol lennél…

– Tudod azon gondolkodtam – szólalt meg egy kis csend után –, hogy ha Seth ellen ennyi vádpont volt, akkor ellenem, vajon mennyi lehet? – felsóhajtottam, mert tudtam, hogy előbb vagy utóbb, de elő fog hozakodni a témával.

– Nézd, mindenkinek van múltja, és mindenki csinált a múltban olyan dolgokat, amikre nem büszke. De ezek a hibák és kisiklások az életünk részei. Ezekkel együtt válunk azokká, akik vagyunk. Nem számít, mennyi mindent csináltál helytelenül ezelőtt, ha innentől szent célkitűzésed az, hogy változtass rajtuk. Az én szememben legalábbis. És azt akarom, hogy tudd, mindazoktól függetlenül, amit a múltban tettél, szeretlek. Csak akkor döbbentem rá mennyire, amikor azt hittem elveszítelek. – a fejem visszatettem a mellkasára, és odabújtam hozzá.

– Köszönöm, hogy vagy nekem – szinte suttogta, majd egy fejemre adott puszi után ránk húzta a takarót, és lekapcsolta az éjjeli lámpát. Minden tökéletes volt. A szememben a világ szentimentálisan jóra fordult, és mindennek a pozitív oldalát láttam. Már szinte aludtam, mikor meghallottam TJ hangját.

– Szeretlek. – tudom, hogy azt hitte, már alszok és nem hallom. De azt is tudom, hogy azért mert a hihetetlen egója nem hagyja, hogy mások előtt megmutassa az érzéseit. És mert az őt gyerekkorában ért sérülések nála pont a fordítottját érték el, mint nálam. Én nyíltan kimutattam, hogy szeretetre vágyok, ő pedig magába fordult.

Elégedetten motyogtam valamit, majd szorosabban bújtam hozzá, és a szívverésének ritmusát hallgatva elaludtam.

*

Az idő gyorsan telt, szinte repült. A társaságunkban minden a régi volt, attól eltekintve, hogy a barátságok még szorosabbak lettek. Az életünk ment tovább, bár nem teljesen az eddigi kerékvágásban. Ugyanis TJ a beszélgetésünk másnapján lényegében minden a maffiához húzódó szálat elvágott az életéből, mondván, hogy meg akar változni. Boldogan bólintottam rá, és ahol tudtam, segítettem. Persze azoktól a dolgoktól, amik számára fontosak, képtelen volt megválni. Így történt az is, hogy maradtunk a hatalmas Baltimore szélén elhelyezkedő házban, maradt TJ Yamahája és BMW-je, valamint az én Mazdám. (Meg TJ kocsiján kívül még kettő ugyanabból a márkából – amiket a többiek használtak felváltva.) A tánc mellett a sebesség és a száguldás szeretete is közös volt bennünk – sok más dolog mellett.

A reggeljeink ugyanúgy indultak, Simon az Aarontól örökölt BMW M3-ban, TJ az X5ösében, én pedig a hőn szeretett Mazdámban, pontban hét tizenkettőkor kilőttünk a kapun, és versenyt futva mentünk a suliba. Csak nevetve ingattam a fejem, hogy Simon minden áldott nap bepróbálkozik ugyanazzal a szakállas kísérlettel, hogy a kétszer kétsávos úton, belső sávon eljön mellettem. És soha nem tanulja meg, hogy mindig csak szívatom, hogy beengedem, és körbeautózom.

– Hogy csinálod, hogy ennyi van az autódban? – kérdezte az utolsó tanítási hét reggelén, amikor a kocsim oldalának dőlve vártam őket a suli parkolójában.

– Ismerem Baltimore-t, mint a tenyerem. És tudok vezetni. És nem féltem az életem. – talán az utolsó indokom volt az, amire a legkevésbé számított. Reagálni nem volt ideje, mert TJ is megérkezett, és a féket tövig nyomva, csikorgó gumikkal állt meg, hogy aztán fújtatva szálljon ki a kocsiból.

– Áúúcs, ezt a gumijai nem köszönték meg, az biztos – mondtam Simonnak, majd a dühtől prüszkölő barátom után siettem, és a hátára ugrottam.

– Ne hisztizz – suttogtam a nyakába, majd finoman megharaptam, mire kicsit összerezzen.

– Boszorkány – motyogta maga elé, mire felnevettem, majd immár mellette sétálva összekulcsoltam az ujjaink, és bementünk a suliba.

Az év vége felé, már mindenkit mindenből lezártak, mindössze a mozgáskultúra/balett jegy maradt hátra, amit majd a vizsgaelőadás után értékelnek. Ez 70%-ban teszi ki az év végi jegyet, a maradék harminc a két előbbi koreográfia előadásából származó jegy, illetve a tanár által javasolt jegy között oszlik el 10-10-10 százalékban.

*

(Mika - We are golden)

Az évzáró vizsga napja hamar eljött. Az esti előadást a végzősök kezdték, először a két osztály közös koreográfiája volt, majd a két elsős osztály következett, utánuk pedig a végzősök külön-külön. És ez után léptünk színpadra mi, a Get this party starteddel. A ruha fantasztikus volt, a koreográfia eszméletlen, a táncosaink pedig a legkiválóbbak. Az előadás pedig… Abban a három és fél percben mindenki száz százalékosan koncentrált, a toppon volt, és élvezte.

Mikor lejöttünk a színpadról Mike vigyorogva várt, és egy nagy csoport-ölelésre invitált mindenkit. A második rész elején mi voltunk a legelső szám, de a két műsorrész között 15 perces szünet volt, így bőven akadt időnk átöltözni a szabad-koreográfia ruhájába, ami ezúttal egy Lady Gaga mixre készült. A fiúk sötétkék Adidas melegítőalsót, és ugyanolyan mintájú, világoskék pólót viseltek, a lányok pedig a fiúk pólójával megegyező színű, térdnél leszorított Adidas halásznadrágot, hozzá sötétkék ejtett vállú pólóval. A koreográfiában volt néhány break-elem, kevés páros rész, olyan, mikor csak a fiúk, és amikor csak a lányok táncoltak. Összességében istenítettem Mike-ot, amikor ezt a táncot összerakta. A szabadon választott és a kötelező koreográfiát is mindenki szerette, de ez volt az, amiben inkább el tudtuk magunk engedni. Eszméletlen nagyon „buliztunk” a színpadon, és arcunkon letörölhetetlen vigyorral ballagtunk le a színpadról.

A vizsga után elmentünk a szokásos helyünkre, hogy kiadjuk az év közben felgyülemlett stresszt és feszültséget. Mondjuk azért mindenki csak módjával fogyasztotta az alkoholt, mert másnap jelenésünk volt még a suliban – a bizonyítvány-osztón. Úgyhogy az esti buli inkább csak lightos, táncoljunk-és-ne-csapjuk-szét-magunkat hangulatban telt.

A kötelező koreográfia összesítésben 87%-os lett, személyre szabottan nekem 96, TJ-nek szintúgy, a szabadon választott pedig összesítésben 96%, nekem 99, TJ-nek 100. Ezzel pedig mindketten jelest kaptunk év végén mozgáskultúrából – ami hozzáteszem, szinte az egyetlen ilyen jegy volt az értesítőnkön.

*

A nyár jó hangulatban telt, iszonyat sok bulival, és elkezdett körvonalazódni a fejemben egy terv, miszerint valóra váltom azt, ami már régóta az álmom. Egyik este, az ágyon fekve, TJ ölelésében, vele is megosztottam.

– Mostanában egyre többször jut eszembe egy gondolat. Világ életemben az volt az álmom, hogy legyen egy tánccsapatom. Egy olyan csapat, aminek a tagjai kijönnek egymással, és egytől egyik kiváló táncosok. És a lehetőség most itt van előttem. Hiszen kiváló táncos nem egy, és nem kettő akad körülöttem, akik ráadásul jó viszonyban vannak, és képesek együtt működni. Mit gondolsz, hatalmas hülyeség lenne? – TJ támogatta az ötletet, és akár csak én neki, a maffia felszámolásánál, segített összeegyeztetni a dolgot. Így alakult meg Survivors néven a tizenhat fős csapatunk, amellyel elindultunk az Amerika legjobb tánccsapatában. Még a nyáron rengeteget próbáltunk, és szeptembertől, a suli mellett immár ez töltötte ki az időnket. Hogy a műsor alatt mi történt? Nos, az már egy másik történet.






Ja és itt az annyit emlegetett azúrkék Mazda RX8 :'P Ha majd nagy leszek, ilyen autót szeretnék... :'P