27. fejezet - It's okay?

Szóval sikerült még ma hozom a frisst (bár igazából én sem nagyon hittem benne). Nem teljesen így akartam, de végül úgy éreztem, ezt már muszáj beletennem :D A következő fejezet jóval hosszabbra van tervezve, mint ez, hiszen az már szinte a legvége (úgy számoltam a 29 fejezetet, hogy az uccsó, az már ilyen Epilógus szerű...) Ez most 1364 szó lett, szóval nem a legrövidebb, de nem is túl hosszú... Na de, remélem tetszeni fog ;)

It's okay?

(Shirley Bassey - Get this party started)

A napok rohamléptekben teltek, és minden erőmmel azon dolgoztam, hogy sikerüljön jól megcsinálni a vizsgára a záró számunkat mozgáskultúrából. Persze ebben az egész csoport nagy segítséget nyújtott, és persze a munkába újból visszatérő Mike is. A koreográfiát illetően ezúttal is merész vizekre eveztünk, a kötelező koreográfiát Shirley Bassey Get this party started című számára csináltuk. A megadott elemeken túl telepakoltuk emelésekkel, forgatásokkal, kitartásokkal és némi akrobatikával – már amennyi akrobatikát a sötétbordó szatén estélyi megenged.

Igazán élveztem a próbákat, mert végre teljesen feszültségmentes hangulat dominált. A TJ-vel való táncolás mindig örömet okozott, de ha azt nyugodt körülmények között tehettem, akkor még inkább.

– Fiatalok, én ide már nem is kellek. Megoldjátok ti ezt nélkülem – ugratott minket egyik nap Mike, amire csak széles vigyor volt a válaszunk. Újból eltáncoltuk az egész koreográfiát, úgyhogy a szám elején boldogan simultam TJ ölelő karjai közé. A zene vége egyben a próba végét is jelentette, ennek örömére TJ megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjaink. Először el akartam húzni a kezem, de rájöttem, hogy nincs mit titkolni – nyilvánvaló, hogy együtt vagyunk. Boldog mosollyal fordultam felé, és apró csókot leheltem a szájára, majd egy halk „mindjárt jövök”-kel elhúzódtam tőle, és az öltözőbe mentem. Azaz mentem volna, ha a fiú nem kap utánam és húz magához. De mivel nem állt túl biztosan a lábán, és egyébként is, amikor utánam nyúlt kicsit elvesztette az egyensúlyát, így amikor a mellkasának ütődtem a földre borult – és vele együtt én is. Bár tény, hogy az én esésem tompította a mellkasa. Vigyorogva ültem a földön fekvő fiú csípőjén.

– Az a sok pia, ugyebár. Pedig én mondtam, hogy próbák előtt ne igyál, de hát hallgatsz is te rám? – kezdtem el barátom cukkolását, aki erre csak sértődötten felmordult. – Na, ne hisztizz, tudod, hogy csak szívatlak – ezzel újból puszit nyomtam a szájára, és elhúzódtam volna, de éppen időben kapott a fejem után, és kezdte harapdálni az ajkaim, amiken halk sóhaj szakadt ki, így tökéletesen el tudta mélyíteni a csókot. A hajába túrva faltam az ajkait, amikor valaki megkocogtatta a vállam.

– Gondoltuk még azelőtt szólunk, hogy itt vagyunk, mielőtt egymásnak estek… Még jobban – vigyorgott kajánul Chris. Meg a mellette álló Simon, Rob és Mike is. Ha lett volna TJ-n kívül bármi a kezem ügyében, hozzávágom, de eszköz nem lévén, csak szúrós pillantást vetettem rájuk. Amolyan, ha szemmel ölni lehetne félét. Aztán feltápászkodtam a földön fekvő fiúról és kezet nyújtottam neki, hogy felhúzzam. Ezt nyilván nem gondoltam át, mivel aminthogy a fiú megfogta a kezem, vissza is rántott maga mellé. Tettetett sértődöttséggel néztem rá, és bokszoltam a vállába, mire szája vigyorba kúszott, és elkezdett csikizni. Visítva könyörögtem kegyelemért, valamint Chris és Simon segítségért. Igazából egyiket se hatotta meg az, hogy fűt-fát megígértem nekik, azért cserébe, ha leszedik rólam TJ-t. Végül Mike bizonyult erkölcsileg erősnek, és megszánta a bántalmazott nőt – lényegében engem – és kihámozott TJ kezei közül. Na nem mintha egyébként annyira ellenemre lettek volna a csikizés közben állandóan engem érő kezei, de azért mégis…

(Einaudi – Nuvole Bianche)

Végül csak sikerült eljutnom az öltözőbe, ahol már csak Lucy szöszölt – engem várt.

– Tudod, örülök, hogy rendben vagytok TJ-vel. Amióta ismerlek, ilyen boldognak még nem láttalak. Még Aaron mellett sem. Valami mindig beárnyékolta a dolgokat. – na igen. Igaza volt neki. Életem legboldogabb időszakát éltem. És lehet, hogy hülyeség, de nem aggódtam semmi miatt. Nyugi volt, és csak ez érdekelt. Seth-ről már rég nem hallottunk, és ez így volt rendjén. Persze fel lehetett fogni ezt úgy, mint vihar előtti csönd – igazából mind tudtuk, hogy az. De próbáltuk kiélvezni a napsütést, meg aztán a viharnak is vannak szép részei – gondolok itt a villámlásra. Bár tény, hogy kegyetlen pusztítást képes véghezvinni.

Nem beszéltünk arról, ami történt. Nem is lett volna értelme megbolygatni a már gyógyulásnak indult sebeket. Aaron halálának kérdése minduntalan ott lebegett a fejünk fölött guillotine módjára. Senki nem akarta felhozni, mert akkor egy idő után oda lyukadtunk volna ki, hogy beszélnünk kell arról, hogy mi lesz, ha Simon újra felbukkan. Inkább struccot játszva nem foglalkoztunk semmivel, és próbáltunk pozitívan hozzáállni az egész dologhoz. És a dolog működött. Mind felszabadultak és boldogok voltak. Jókedvűen ugrattuk egymást, és soha nem untuk meg azt, hogy együtt vagyok. Gondolok itt az egész bagázsra. Mindenkinek szerepe volt a hangulat kialakításában. Számomra legmeglepőbb módon egy idő után Kitty is hozzánk csapódott. Nehezen indult meg a folyamat, és lassan haladt, de mintha kezdett volna felszabadulni. Ebben a legnagyobb segítségére TJ volt, valamint egy kis idő elteltével Tobby. Tobby, aki világéletében a könnyen megszerezhető lányokat szerette, megkedvelte Kittyt. A szőke srác nagy fejszébe vágta a fejszéjét, de tudtam, hogy addig nem hagyja nyugton a lányt, amíg legalább csak részben meg nem nyílik neki. Mert Tobbynál kitartóbb embert keveset ismertem. És szemmel láthatóan bevált a dolog, mert Kittyt egyre gyakrabban láttam velünk, egyre gyakrabban láttam beszélni. Nem csak Tobbyval… szinte bárkivel.

Az idilli világomnak azonban egyik pillanatról a másikra lőttek. Az egyik percben még arcomon boldog mosollyal léptem ki a suli kapuján, oldalamon TJ-vel, Lucyvel, Chrissel, és Kittyvel, a következőben pedig megpillantottam a furcsán ismerős ezüstszínű Nissan Navarát. A tulajdonost illető sejtésem a rendszámtáblát látván beigazolódott. Nagyot sóhajtva dobtam oda a Mazda kulcsát Chrisnek, aki ügyes mozdulattal kapta a kezébe, és gyermeki lelkesedéssel kezdett rohanni az autó felé, Lucy pedig nevetve követte, a halványan mosolygó Kittyvel együtt.

TJ-t lerázni már nehezebb eset volt. Átlátott rajtam, és tudta, hogy valami nem oké. Tisztában volt vele, hogy a valami, ami messzire röpítette a jó hangulatom, kapcsolatban áll a kocsival. Jó eszű gyereknek ismertem meg, és nem kellett csalódnom. Arcára hamar kiült a felismerés – összerakosgatta a képkockákat.

– Nem mehetsz el vele Sophy – kezdte volna a szentbeszédet, de felemelt kezemmel megakasztottam a szóáradatot.

– Ne, kérlek ne mondj semmit. Az apám. Nem lesz baj. Nem fog bántani.

– So, itt hagyott akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá. Milyen apa az ilyen?

– Légy szíves, ezt ne itt és ne most beszéljük meg – már-már könyörögve néztem rá, mire aprót bólintott. Nem örült a dolognak – láttam rajta. A maszk, amit a nap 24 órájában viselt, számomra már rég kiismerhetővé vált, és a kifejezéseiben úgy olvastam akár egy könyvben. Apró puszit leheltem a szájára, majd elindultam a kocsihoz. Egy utolsó pillantást vetettem még hátra, és a tekintetében láttam a tisztán kivehető aggodalmat, a szememet lehunytam egy másodpercre, majd bíztató mosolyt erőltettem az arcomra, és tovább sétáltam a kocsihoz.

– Apa. – hangom határozott volt és kiegyensúlyozott. – Mi keresel itt? – próbáltam a lehető legtöbb érdektelenséget belezsúfolni.

– Sophy. Talán a legjobb az lenne, ha beülnél. – bólintottam, és a másik oldalra siettem, bepattantam a kocsiba, bekötöttem magam, apa pedig már indított is.

Nem kezdett el magyarázkodni vagy szabadkozni. Egyenes volt, és ennek örültem.

– Mit keresel itt, azok után, hogy gyáva féreg módjára itt hagytál, mikor szarban voltam. Hogy semmi jelet nem adtál magadról. Azt se tudtam, hogy élsz-e egyáltalán, erre most megjelensz, és felforgatsz mindent… Miért nem tudtál szólni arról, hogy van egy bátyám? Egy őrült pszichopata bátyám? – folytattam volna tovább, de apa közbeszólt.

– Nézd, az életemben számtalan dolgot rosszul csináltam, ennek egyike volt, az, hogy nem foglalkoztam veled gyerekkorodban – és később sem. De azt hittem ezzel téged védelek, hogy azáltal, ha nem foglalkozom veled nem fogok rád a gyerekemként tekinteni, és nem fog fájni, ha beszippant az a világ, amiben a bátyád benne él. Rosszul gondolkodtam. Nem téged kellett volna, hogy hanyagoljalak, hanem meg kellett volna, óvjalak ettől a világtól. Nem tettem, és ezt bánom, de nem tudok ellene semmit tenni.

Igazad van, gyáva voltam. Féltem, hogy belekeveredek, féltettem az életem. De rájöttem, hogy fölösleges, mert egy fabatkát sem ér. Sokfelé jártam ebben a néhány hónapban, és sok dolgot megtudtam a bátyádról. Nyilván most nem tudod, hogy megbízhatsz-e bennem, és hiába mondanám, hogy nyugodt szívvel tedd meg, képtelen lennél rá. De talán, ha hallanád ezeket a dolgokat, kicsit megváltozna a véleményed. Mindenképp tudnod kell a bátyádról, hogy… - ám ebben a másodpercben az autó szélvédője millió darabra hullott, és golyó fúródott a mellettem ülő férfi mellkasába. A szeme fennakadt, a keze lecsúszott a kormányról, az autó pedig tartotta a 110-es sebességet, és úgy kezdett el csúszkálni az úton. Balkezemmel egyből a kézifék felé kaptam és berántottam, blokkolva a hátsó kerekeket. Az autó csúszott még néhányat, majd a szalagkorláthoz csapódott. Hiába voltam bekötve, a hirtelen ütközéstől a fejem előrebukott, bele az üvegszilánkokkal borított műszerfalba. A világ elhomályosult, és magába szippantott a sötétség. 

Sophy apukájának a kocsija - Nissan Navara

A ruha amiben a vizsgaszámot táncolják (a lányok)