24. fejezet - Alone

Sziasztok! Először is szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen sokára jött az új rész, de vagy időm nem, vagy ha időm volt, ihlet nem volt, ha meg ihlet lett volna meg idő is, akkor meg nem tudtam írni, mert ugye beteg voltam. Igazság szerint még most is az vagy ok, de részlet kérdés. :D 

Na de szóval. Alapvetően nem így akartam ezt a fejezetet. Illetve nem akartam eddig írni, csak aztán a kövi fejezet átalkotta magát fejben, ezért máshogy kellett befejeznem (előre kérem, ezért ne kövezzetek meg) :D

Amúgy el kell keserítsek mindenkit, mert közel már a vég (bár ezzel, hogy átíródott a kövi rész, plusz egy fejezet csapódott hozzá), de olyan 30 fejezetre lehet majd számítani körübelül. Na de nem is húzom tovább a szót, tádá:

Alone

Arra ébredtem, hogy egy autóban fekszem. Kinyitottam a szemem, és megláttam a volánnál ülő Christ, és mellette a szőke Lucyt.

– Srácok… Hova megyünk?

– Te Lucyhez, vele együtt. Én meg TJ-hez, megnézni mi van vele…

– Aaron… Hol van?

– Sophy… 

– Tudom, hogy… – nyeltem egyet. Képtelen voltam kimondani azt, amivel mind a hárman tisztában voltunk. Aaron meghalt.

– És TJ? – kérdeztem, még mindig nem sokkal több élettel a hangomban.

– Egy magánklinikán van.

– De jól van? – kérdeztem. Nem akartam elveszíteni őt is. Nem akartam elveszíteni, mielőtt még megkaphattam volna.

– Nincs magánál, de jól lesz. – gyanítom, ha a halál küszöbén állna, is ezt mondaná. De mégis megnyugvással töltöttel, épp annyira, hogy kicsit jobban körbeszemléljek az autóban. A bőrülések gyanúsan ismerősek voltak, amikor pedig a két ülés közt megpillantottam a CD-im, biztos voltam benne, hogy a Mazdában vagyunk.

– Emlékszel mit mondtam neked, amikor első nap mentem suliba mentem a Mazdával? – kérdeztem Christől, aki próbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát.

– Igen – sikerült nagy nehezen kipréselnie magából.

– Szóval emlékszel, hogy azt mondtam, hogy nem akarom, hogy hozzáérj, nem akarom, hogy vezesd, és hogy 5 másodpercnél tovább egy helyre összpontosíts. Miért van az, hogy most mégis a volánnál ülsz, és állandó kontaktusban vagy a kormánnyal?

– Vészhelyzet volt, és azt mondtam ebben az esetben biztos belemennél. – amióta felébredtem Lucy először szólalt meg.

– De miért nem te vezetsz? Jó-jó, abbahagytam – mondtam, majd föltápászkodtam az ülésről, és behúzódtam az ablakhoz. Befogtam a szám, és bambultam kifelé az ablakon.

Viszonylag hamar Lucyékhez értünk, ahol mindhárman kiugrottunk a kocsiból, Chris puszit nyomott Lucy szájára, majd visszaindult a kocsihoz.

– Muszáj neked a… Mindegy. De vigyázz rá, és magadra is. És mondd meg TJ-nek, hogy gyógyuljon meg, mert nem élem túl, ha elveszítem. – az utolsó pár szót már suttogva mondtam, szivárgó könnyekkel. Chris csak odajött, magához ölelt, és megsimogatta a hátam. Hálás voltam, hogy ilyen barátaim vannak.

Szipogva elhúzódtam a fiútól, majd intettem egyet, és Lucy oldalán besétáltam a házba.

Azért szerettem Lucyéknál lenni, mert minden olyan nyugodt volt. Nyugodt és békés. A családban mindenki megtett volna bármit a többiekért, és érezhető volt, hogy szeretik egymást. Egyszóval olyan család volt, amilyet én mindig is akartam. Lucy és az apukája között olyan kapcsolat volt, amilyen anno nekem volt Toddal. Lucy és az öccse, pedig olyanok voltak akárcsak Sean és én gyerekként. Keserű mosollyal nyugtáztam ezt, valahányszor csak eszembe jutott, de mindezek ellenére mégis mindig jól éreztem magam a szőke lány családjánál.

Szinte azonnal felmentünk Lucy szobájába, ahol én bemásztam az ágyba, és két takarót magamra terítve felhúztam a lábaim, és magamhoz szorítottam egy kispárnát. Szőke barátnőm pedig elkezdett faggatni, hogy tulajdonképpen mi is ez az egész katyvasz, aminek a kellős közepében vagyok.

– Egyébként honnan tudtál TJ-ről, mármint, hogy meglőtték, meg erről az egészről? – tettem fel a kérdést „mesém” végén, az akkor már mellettem ülő lánynak

– Pár napja elmesélte Chris, de nem ilyen mélyrehatóan, mint te. Mert persze vannak olyan részletek, amikről nyilván ő sem tudott… So nézd… Ismerlek már annyira, hogy tudjam, most jön az a rész, amikor elkezded magadat hibáztatni. Csak hogy tudd, nem tehettél róla. Seth-nek az volt a célja, hogy fájdalmat okozzon neked, azáltal, hogy elvesz valakit, aki közel áll a szívedhez. Pont arra ment ezzel az egésszel, hogy a lehető legnagyobbat lökjön rajtad, épp akkor, amikor már kilábalóban lennél az egészből. Szóval csak annyit akarok ezzel az egésszel, hogy nem vagy hibás. És még mielőtt eszedbe jutna, verd ki a fejedből, rendben? – meggyőző volt, de nem eléggé. Nem tudtam megígérni neki, hogy nem fogom magam hibáztatni, mert hiába tudtam, hogy az a görény tehet róla, mégis önmagam vontam felelősségre.

 *

(Birdy - Skinny Love)

Másnap mentem haza, és azzal a lendülettel, hogy beléptem a szobámba, bevágtam az ajtót, ráfordítottam a kulcsot, az ágyamra vetettem magam, és sírni kezdtem. Ekkorra jutott el a tudatomig ténylegesen, hogy Aaron nincs többé. Hogy nem lesz több közös emlék vele, azokból kell gazdálkodni, amik vannak. Hogy lőttek az esti mozimaratonjainknak. Hogy vége mindennek, ami vele kapcsolatos.

*

Többször megesett, hogy álomba sírtam magam, de ott vagy Aaron életének utolsó pár pillanatával találtam szembe magam, vagy azzal, hogy a fiú helyén TJ állt, vagy pedig ők ketten kérték rajtam számon, hogy miért szórakozok velük. Bármelyik kép jött is elő álmomban, én mindig zokogva ébredtem fel belőle.

A telefonomat még a hazaérkezésem napján kikapcsoltam, az I-podomat telepakoltam depis-számokkal, és egész napokat töltöttem az ágyamban sírva. Lucy és Mia többször is eljöttek, de nem igazán voltam vevő a társaságukra. Ami azt illeti, senki társaságára nem voltam vevő. Annyit azért elmondtak, hogy TJ rálépett a gyógyulás rögös útjára, és napról napra jobban van. Ezek után pedig teljes nyugalommal ástam magam egyre mélyebbre az önmarcangolásba.

Hiába tudtam, hogy Lucynek igaza van, képtelen voltam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy ha nem megyek oda, talán másképp történt volna. Ha nem kerülök közel TJ-hez, talán nem így lett volna. Tudtam, hogy kár a múlton rágódni, de mi mást tehettem volna? Képtelen voltam az életemet ugyanúgy folytatni, mert egy Aaron nélküli világ nem lehet ugyanaz a világ. 

Ettem meg ittam, de csak annyit, hogy ne legyen bajon. Olyan voltam, mint egy gép. Egy sírásra és hisztizésre programozott robot. A napok összefolytak, és fogalmam sem volt, hogy hányadikát írunk éppen, amikor Lucy újból eljött. Elkezdett hozzám beszélni, de annyira sem voltam képes, hogy a fülhallgatót kivegyem a fülemből – ami utólag belátom rendesen bunkó dolog volt tőlem. Megelégelhette, mert odajött, és kirántott a fülest az addigi helyéről.

– Add ide az I-podot! – szólt felém nyújtva a kezét, de csak megráztam fejem.

– Add ide az I-podot! – a hangja már határozottabban csengett, ám így is csak fejrázást kapott válaszul.

– Utoljára mondom, add ide azt a rohadt I-podot! Most! – de megint csak megingattam a fejem, és nagyon halkan megszólaltam:

– Te ezt nem érted Lucy…

– Ó dehogyisnem. Én nagyon megértő voltam egészen idáig. Nem csak neked fájt, nem csak téged érintett meg, nem csak te sérültél. Elfogadtam, mikor azt mondtad, nem akarsz róla beszélni, mert valószínűleg én is így lettem volna vele, ha a helyedben vagyok. De tudod nem a legokosabb dolog elmarni magad mellől azokat, akik segíteni próbálnak, mert ezzel csak azt éred el, hogy egyedül maradsz, piszkosul magányosan.

Lassan egy hónapja fetrengesz itthon az önsajnálatban, a sötétített szobába, depressziósabbnál-depressziósabb szarokat hallgatsz, és leordítod mindenki fejét, aki kinyitja azt az ajtót. Csak tájékoztatásul mondom, az önsajnálattól nem lesz jobb. Mindenki tudja, hogy fáj az, ami történt, de ideje lenne túllépni rajta A fájdalom nem fog elmúlni, csak hozzászoksz…

Kelj fel, lapozz, mert az élet nem állt meg csak azért, mert Aaron már nincs itt. És csak úgy mellékesen, ez volt az utolsó látogatásom itt, én többet nem erőlködök. Innentől kezdve rád van bízva, hogy mit kezdesz az életeddel. Ja még annyi, hogy tudod, hogy Chris és Aaron mennyire jó viszonyban voltak. Chris elvesztette az unokabátyját, de mégis éli az életét. Szenved, bár nem mutatja, de tudom, mégis továbblépett. Neked is ezt tanácsolom. Na szia!

Csak néztem a szemem előtt bevágódó ajtót, és meredtem a csendbe. Tudtam, hogy elszúrtam, mitöbb, kegyetlenül elbasztam. A tekintetem a kezemben tartott I-podra tévedt. Pillanatnyi gondolkodás nélkül vágtam teljes erőből a falnak. Az apró készülék darabokra törve hullott a földre, majd megint csend telepedett a szobára. Először, amióta száműztem magam ide, zavart a némaság.

Az ágyra vetettem magam, és az öklömmel kezdtem püfölni.

– Ezt me-gint el-basz-tam! – visítottam a matracomba zokogva, az ütésekkel nyomatékosítva szavaim jelentőségét.

Csak azt éreztem, hogy két kar felhúz az ágyról, majd maga felé fordít, megölel, és a hajamat kezdi simogatni.

– Shh, nyugi kislány! – hallottam Sean hangját, és amikor felemeltem a fejem az ajtónál álldogáló Miát is megpillantottam.

– Jól összekuszáltad a szálakat, csajszi – mondta halkan lány, majd leült az ágyamra, és engem is maga mellé húzott. – Megpróbálunk segíteni, ha te is benne vagy. Benne vagy? – hallottam a kétkedést a hangjába, úgyhogy aprót bólintottam, mire mindkét szőke halkat sóhajtott.

– Azt hittem, keményebb dió lesz – hallottam az ajtóm elől Simon hangját.

– Te ott kint, pofa be! – morogtam, mire a megszólított, csak jóízűen felkacagott.

– So, húzás a fürdőbe. Tusolj le, moss hajat, próbálj magadból embert faragni. Fehérneműt vigyél, a többit, majd ha kijöttél – mondta Mia, majd odadobta az említett ruhadarabokat, belökdösött a fürdőbe, és behúzta utánam az ajtót. Kulcsra zártam az ajtót, mire a barátnőm bekiabált, hogy háromnegyed órám van, úgyhogy úgy osszam be az időm.

Levettem a pizsamaként funkcionáló ruháimat, majd bemásztam a zuhany alá, és elkezdtem folyatni magamra a meleg vizet. Jól esett, ahogy átjárta a testem, de azért igyekeztem, mert sejtésem szerint a két srác nem viccből volt itt, és a negyvenöt perces időkeret túllépése esetén képesek, és rám törik az ajtót.

Megmostam a hajamat is, majd törölközőt tekertem magam köré, és a fogmosást is elintéztem, majd megtöröltem a hajam, felvettem a bennlévő igen kevés ruhadarabot, magamra kaptam a köntösöm, és kisétáltam a szobámba.

– Na kanok, kifelé! – eresztettem meg feléjük egy vigyort, amin kicsit mindketten meghökkentek, de azért kihátráltak a szobából, és becsukták maguk után az ajtót. – Te pedig elmesélheted, hogy mi a tervetek tulajdonképpen.

– Nem tudod, hogy hányadika van ma, igaz?

– Fogalmam sincs.

– Gondolhattam volna.

– Mondd valamit az, hogy március hat?

– Bassza meg. Ezért haragudott meg Lucy…

– Meg hatszázharminchét másik bunkóságod miatt, de igen, valóban ez volt az utolsó csepp. Amúgy boldog szülinapot.

– Boldog szülinapooot! – vonyította a két észlény az ajtó elől.

– Kanok, kuss! – szóltam vissza, de azért elmosolyodtam. – Szóval miért olyan lényeges, hogy ma van a szülinapom? – fordultam újra Miához.

– Mert a sulitokban ma van valami tavaszköszöntő bál, és a cél, a te megjelenésed. Tudod, mint rehab utáni első hivatalos megjelenés…

– Mia, én nem rehabon voltam…

– Jajj, tudom, csak úgy mondtam – egy kicsit megnyugodtam, de láttam rajta, hogy igazából az játszódik le benne, hogy „Dehogynem, rehabon voltál kiscsillag”

– Szóval… Itt ez a ruha. Felveszed. Meg ezt a cipőt is. Most! – mondta, és hozzám vagdosta az említett holmikat. Lehet, hogy agyban nincs a toppon a csaj, de határozottságban mérföldeket ver Lucyre. Eszembe nem jutott volna vitatkozni a mellettem álló, őrmestert játszó szőkével.

Felvettem a Mia által adott fehér koktélruhát, ami mellrésznél kicsit ráncosított volt, az alsó rész pedig fodros, és nagyjából combközépig ért, illetve a hozzá választott fehér gladiátor-szandált.

– Nem akarok kötekedni, de most lett vége a télnek…

– Kibírod azt a négy métert, amíg a kocsitól elsétálsz a bejáratig? – bólintottam – akkor fogd be, és mutasd a hajad.

Laza hullámokat varázsolt az amúgy szög egyenes hajamba, és arcomra is felvarázsolt némi kis halvány sminket, majd kezembe nyomta a dzsekim, és elindultunk lefele- ekkor már a két fiú társaságába.

Sean leállt a mélygarázsba a Range Roverével, úgyhogy itt sem kellett kimennem a levegőre, tényleg majd csak arra a négy méterre. Sean vezetett, Mia ült az anyósülésen, én meg hátrakényszerültem Simonnal, aki egész úton azon volt, hogy leépítse az agysejtjeimet.

Legnagyobb meglepetésemre nem a suliba mentünk, hanem egy szálloda báltermébe, úgyhogy miután kiugrottunk a kocsiból Sean csak odapasszolta a kulcsot az egyik srácnak.

Odabent leültünk egy asztalhoz, ahonnan először Simon szívódott fel – erős sejtésem volt afelé, hogy az italos pult környékén megtalálnám – utána pedig Mia és Sean mentek el táncolni egy lassabb számra.

Nem sokkal a szám kezdete után megállt előttem valaki, és a kezét nyújtotta felém. Egy pillanatra hevesen kezdett kalapálni a szívem az izgatottságtól, majd az invitálást szóban folytatta:

– Szabad egy táncra? – a hangtól kirázott a hideg és rosszul lettem. Mit keres ez itt?