23. fejezet - I would die for ya, baby

Mint ahogy azt már előzetesen elárultam, nem fogtok szeretni a fejezet miatt, de ez az egyik olyan rész, ami már azóta megvan, hogy belekezdtem a történetbe. Az ominózus jelent (nem kell rosszra gondolni, most tényleg nem :D) már több mint egy éve kész van. Most ugyan kicsit átírtam benne dolgokat, kötöttem a történethez, de a lényeg ugyanaz maradt. 1783 szó lett. És nem nagyon akarom lelőni a poént (hehe... ), úgyhogy igyekszem úgy fogalmazni, hogy ne lövődjön le, szóval ez egy olyan világ - ahol a történet játszódik - ahol az ilyen dolgok, mindennaposak - vagy ha nem is mindennaposak, de előfordulnak. Épp ezért úgy éreztem, valótlan lenne a történet ez nélkül. Higgyétek el, nekem se esett jól, de muszáj volt. =) Kérlek írjátok meg a véleményeteket a fejezettel kapcsolatban, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogy ki mit gondol az új fejleményekről ;) Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást ;)
Ja még annyi, hogy a képen Seth háza látható, legalábbis amilyennek én elképzelem. =)

I would die for ya, baby

(Inception Soundtrack - Mind Heist)

Reggeli után TJ hazavitt. A kocsiból felhívtam Lucyt, hogy azért ő is tudjon arról, hogy nála aludtam, de azt mondta, hogy Chris szólt neki. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam. Soha nem gondoltam volna, hogy Chris ennyire előrelátó. Lucy megígértette velem, hogy mindent elmesélek neki, az elejétől a végéig, úgyhogy abban maradtunk, hogy a napokban sort kerítünk rá.

Mikor hazaértünk egyből Aaronhoz mentem, és elkezdtem a „nem-történt-tegnap-este-semmi-a-liftben” című színjátékomat. Egy utolsó szemétládának éreztem magamat, de valahányszor eszembe jutott az egész, azzal nyugtattam magam, hogy igazából Aaron érzéseit védem, holott tudtam, hogy ez a legpocsékabb magyarázat, de ha az ember valamit sokszor szajkóz magában, akkor azt egy idő után elhiszi.

Végigbeszélgettük a napot, és estére már szinte teljesen sikerült elnyomnom a bűntudatot, így majdhogynem nyugodtan mentem le vacsorázni a konyhába. Egyedül, mivel Aaronnak sürgős elintézni valója akart, így egy gyors csókkal elköszönve mondta, hogy majd este jön.

Vacsi közben vonult keresztül a helyiségen TJ, gyakorlatilag teljes harci díszben. Mivel barátok vagyunk, gondoltam nekiszegezem a kérdést.

– Hova az istenbe mész… - kezdtem, majd az órára pillantottam – este nyolckor? Így…

– Dolgom van… - kezdte, nekem pedig nagyon-nagyon rossz előérzetem kezdett lenni.

– A kérdést újból felteszem… Hova mész?

– Sophy… – a hangja már-már könyörgő volt.

– Hallgatlak. – igazándiból volt egy sejtésem, de minden erőmmel tiltakoztam magamban, hogy ne legyen igazam.

– Simon és Rob, szarba kerültek Seth-nél – Ha valami így kezdődik, az soha nem végződik jól.

– Hőst szeretnél játszani? Akkor inkább menj fel a szobádba, és szórakozz kicsit a PS2-vel.

– Nem szoktam PSP-zni.

– Ne csináld TJ. Kérlek…

– Muszáj So.

– Semmit nem muszáj. – jelentettem ki tárgyilagosan. Oké, belátom önző voltam, de untam már, hogy TJ állandóan hősködni akar.

– Ezt inkább meg se hallottam – felelte a fiú, mire kicsit elszégyelltem magam. Simon és Rob a barátaim.

– Veled megyek – jelentettem ki minden határozottságom összeszedve

– Nem jössz velem. – na jó, őszintén, ez kicsit fájt.

– De igen. Ismerhetnél annyira, hogy tudd, hogyha nem viszel magaddal, utánad megyek kocsival.

– Sophy, a nem szó melyik részét nem vagy képes megérteni? – bár a szavaival még tiltakozott, tudtam, hogy nyert ügyem van.

– Megyek a dzsekimért…

– Aaron külön kért, hogy ne vigyelek… - sóhajtott fel.

– Aaron is ott lesz? – bólintott, de közben úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy a fű zöld-e? Bár érthető, akkor ez volt a sürgős dolga, ami hirtelen akadt neki. – Akkor meg végképp megyek. Ha elmersz menni, akkor tudod, hogy úgyis rájövök, hogy hol vagytok.

– Nem megyek el – emelte fel a kezét megadóan, majd leült a konyhaasztalhoz. – Csak igyekezz. És kocsikulcsot hozz! – Felugrottam, és felrohantam a szobámba. Cipőt húztam, magamra kaptam a dzsekim, a táskámból kivettem a Berettát, tárat cseréltem, a zsebembe csúsztattam a fegyvert, majd a kulcsot az ujjamon pörgetve lerohantam a lépcsőn. TJ ugyanúgy ült az asztalnál, ahogy hagytam. Odadobtam neki a kulcsot.

– Lift vagy lépcső? – szegezte nekem a kérdést.

– Lépcső- vágtam rá egyből, amire egy halvány mosoly volt a válasz TJ-től. A Mazda felé mentünk egyből, és TJ ugrott a vezetőüléshez, én pedig az anyóülésre kényszerültem. Úgy megszerettem már ezt a kocsit, mintha a sajátom lenne, és utáltam, ha más vezeti. Féltettem, hogy nehogy baja essen. Persze még mindig a kocsiról van szó.

TJ durvábban vezette ezt a kocsit, mint én. Olyan padlógázzal indult el a bekötőúton, hogy csak néztem, hogy mikor megyünk egy árokba, de inkább nem szóltam egy szót se, nehogy valami meggondolatlant tegyen.

– Tulajdonképpen hova is megyünk? – tettem fel a szerintem logikus kérdést TJ-nek.

– Seth-hez. – olyan hangsúllyal mondta, hogy minimum egy idiótának éreztem magam, egyáltalán, hogy eszembe jutott.

– Jajj tényleg, hova máshova. Tök egyértelmű. Nem is értem, miért kérdeztem meg… – forgattam meg a szemem. A fiú nem felelt semmit, csak felsóhajtott, amolyan „csak a baj van veled” módon.

Hamar odaértünk Seth házához. Bár Baltimore másik részében volt, annak is a külvárosába, ha az ember ismeri az elkerülő utakat, hamar odaér. Ha meg ismeri az elkerülő utakat, plusz úgy vezet, mint TJ, akkor meg pláne.

Régen szépnek gondoltam a modern külsejű hatalmas házat, de ma már gusztustalannak tartom. Vagyis nem is annyira a házzal van problémám, inkább a tulajdonosával. Az utcáról egy szélesebb bekötőút vezet fel a három garázsajtóhoz, valamint a főlépcsőhöz. Az egész ház többnyire üveg, néhol fabetétekkel díszítve.

Az út balra kanyarodik, és körbemegy a ház körül. A hatalmas épület tele van teraszokkal és erkélyekkel.

TJ beállt az út szélén, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és nagyot sóhajtva kiszállt a kocsiból.

– Tulajdonképpen elmagyaráznád, hogy minek is hoztalak magammal? – számítottam erre a kérdésre, úgyhogy felkészültem a találó válasszal.

– Mert ismerem a házat, mint a tenyerem, és mert tudom, hol keressem azt a rohadékot.

– Akkor vezess, mester – vigyorodott el egy pillanatra, majd az arca újra visszakomorult.

Eszembe sem jutott a főlépcsőnél próbálkozni, egyből balra indultam, fel az első oldallépcsőn. Így felkerültünk a garázs feletti hatalmas teraszra. A „buli” helyét illetően négy tippem volt.  Az elsőn a nappaliban, – ahonnan a terasz nyílik –, a hátsó teraszon, lent az alagsorban, a táncteremben, vagy fent a másodikon, ahol gyakorlatilag légüres tér van.

Vagy rossz esetben mind a négy helyen.

– Próbáljuk a nappalit – mondtam, és elindultam, de TJ a karomnál fogva visszahúzott.

– Kösz, a segítséget, innentől boldogulok.

– Ne most kezdjünk erről vitatkozni. Nem megyek sehova.

– Akkor legalább maradj mögöttem – ment bele sóhajtva. Bólintottam, majd előszedtem a Berettát, kibiztosítottam és elindultam TJ mögött.

Az első tippen sajnos/hála az égnek befuccsolt – egy ember nem volt fent. Se élő, se halott, se a kettő közötti átmenet. A következő utunk a hátsó teraszra vezetett, de ahogy sejtettem, itt se találtunk senkit – persze, kinek lenne kedve mínusz hat fokban kint öldöklőset játszani. Bent a fűtött lakásban sokkal viccesebb.

TJ az alagsor fele indult volna, de megráztam a fejem, és felfelé mutattam. Kérdőn nézett rám, mire csak egy eltátogott „Bízz bennem!”-et kapott. Bólintott, majd elindult felfelé a lépcsőn.

Meg kell mondjam, a ház belsejében sem történt semmi változás. Még a vakolat is ugyanott volt lekopva egy kicsit.

Mikor félúton jártunk, már hallottam, hogy jó helyre tartunk. Persze attól függ, hogy kinek mi a jó. Szerencsére nem a szoba közepébe nyílt a lépcső, hanem a szélébe, és a feljáró végig volt falazva oldalt. TJ lépett ki mögüle elsőnek, és felmérte a helyzetet. Számomra minden négy másodperccel később esett le, mint neki.

Ahhoz képest, hogy Seth-ék csapata volt hazai pályán, a mieink jelentős fölényben voltak – bár lehet, jelen esetben a mennyiség a minőség rovására ment, mert nem voltak túl sokan, akik legalább egy sebből ne véreztek volna. Nem kell itt egyből lőtt sebekre gondolni, elég csak felrepedt szemöldök, vagy száj, horzsolások, meg ilyenek. Komolynak nem mondhatóak, de szép látványnak se.

Mire háromig számoltam TJ már el is tűnt mellőlem, így újult erővel kezdtem el pásztázni a tömeget. A fiúra ugyan nem, de a húgára sikerült ráakadnom. Egy nála körübelül háromszor nagyobb sráccal szenvedett – rendes küzdelemnek nem lehet nevezni. Úgyhogy úgy éreztem, eljött az én időm, és biztos lövő távolságba mentem, céloztam, ám ekkor egy kar kulcsolódott a nyakam köré. Lendítettem hátra a lábam – az illető lába közé, mire a szorítás a nyakam körül egyből lazult. Megfordultam, és a fegyver csöve, immár rá irányult.

Végigmértem a támadóm. Kábé egy hetven magas, nem túl kigyúrt, de azért izmos, szőke, zöld szemű…

– Tobby, mi a szent istent csinálsz te itt? – szegeztem a kérdést a fiúnak.

– Próbálom elkerülni, hogy kegyetlen nagy hülyeséget csinálj.

– Mert?

– Mert tegyük fel, hogy meglövöd. Nem találtad volna el, mert hiába lősz jól, ez nem a te lövő-távod. Csak a figyelmet kelted fel magadra, jó esetben, rosszban meg Kittynek vége. Úgyhogy menj közelebb, fedezlek. – nem feleltem, csak bólintottam, és minden figyelmemmel a célpontra koncentrálva indultam el felé. Nem kellett másra figyelnem, Tobby biztosított. Már csak nagyjából hét-nyolc méter választott el tőle, mikor lövésre emeltem a Berettát, célba vettem a pasi hátát, meghúztam a ravaszt, és reménykedtem, hogy nincs rajta mellény. Mert akkor csúnyán ráfáztam.

(Christina Aguilera - Hurt)

A szerencse mellettem állt, a srác ugyan is a fölre rogyott, Kitty pedig kereste a megmentőjét. Egy halvány mosolyt eresztettem felé, majd az előttem fekvő Uziját felemeltem, és odasétáltam vele hozzá.

– Kösz – mondta.

– Nem tesz semmit – vontam meg a vállam, és visszafordultam a többiek felé, de már csak páran voltak ott, azok is többnyire tőlünk, de TJ még mindig valakivel bunyózott. Egyből szemet szúrt az, ahogy a terem másik felében valaki célba veszi a fiút. Elkezdtem felé rohanni, de a golyó már útnak indult, és eltalálta TJ-t. Próbáltam ésszerűen gondolkozni, de az aggodalom okozta köd elvette a józan ítélőképességem. Mikor odaértem hozzá, már a földön feküdt. Ölembe vettem a fejét, és végigsimítottam az arcán. Máskor szikrázóan kék, érzelemmentes szeméből, most rengeteg minden kiolvasható volt. Fájdalom, kitartás, erő… és féltés.

– Menj innen… – mondta erőtlenül – Meglőhetnek. – és bár alig hallhatóan mondta, tudtam, hogy tényleg aggódik miattam.

– Nem érdekel – mondtam, majd tekintetem a pólójára tévedt, ami már beszívta a vérét. Kicsordult az első könnycsepp a szememből.

– TJ, az isten szerelmére! Nézz rám, ne csináld ezt! TJ! – mondtam a karjaimban fekvő fiúnak, aki már alig volt tudatánál. Egyre laposabbakat pislogott. Ekkorra már egyértelművé vált, hogy sírok, és a szememből hulló kövér könnycseppek ráhullnak a fiú véráztatta pólójára. – Nem hagyhatsz itt! Nem teheted! – már zokogtam. Majd egy pillanatra mindent lassítva láttam. A lépcsőfeljárónál álló Seth Simont amint a neki háttal álló barátomra fogja a már jól ismert Taurus 92’-t és kibiztosítja.

– Aaron! Vigyázz! – akartam kiáltani, de a hangom artikulálatlan sikítássá torzult. Aaron mégis meghallotta, felém fordult, majd a háta mögé nézett és ekkor észrevette Simont, aki az arcán üdvözült mosollyal húzta meg a ravaszt. Aaron visszakapta felém a fejét. Nem hallottam mit mond, de a szájáról tisztán le tudtam olvasni. 

– Szeretlek. – ezt az egy szót mondta, majd a golyó a mellkasába fúródott és összeesett. Az utolsó szavát hozzám intézte. Hozzám, aki a barátnője volt, hozzám, aki megcsalta, hozzám, aki abban  pillanatban is mást tartott a karjában. Hozzám, akit szeretett. És nem tudott semmit. Pedig joga lett volna hozzá. Megérdemelte volna. Mert bár nem voltam belé szerelmes, ezt már biztosan tudtam, de tiszteltem, és szerettem. Fontos volt nekem, épp ezért a szívembe fájón nyilallt bele az elvesztésének tudata. Mert tudtam, hogy meghalt. Láttam Simon arcán, boldog volt. Boldog attól, hogy fájdalmat okozott nekem.

Nem ment oda Aaronhoz, teljesen biztos volt abban, hogy a fiúban már semmi élet nincs. Hogy is lehetett volna, hiszen a golyó a szíve közepébe fúródott.

Seth felém fordult. Arca gusztustalan vigyorba torzult. Elfújt egyet a fegyver csöve felett, majd intetett egyet, jelezve, hogy ezzel még közel sincs vége. Sőt szinte most kezdődött minden. Ezzel én is egyetértettem.

Majd fegyverét a kabátzsebébe csúsztatva kimért léptekkel kisétált a szobából. Ekkora már csak hárman maradtunk. A volt barátom, aki meghalt, a halál küszöbén tántorgó fekete hajú fiú, akibe szerelmes voltam, valamint én. Igen, szerelmes voltam TJ-be. Nem akartam beismerni magamnak, de karjaimban a haldokló fiúval, már teljesen biztossá váltam benne.

És ekkor összetörtem. Nem bírtam tovább a rám nehezedő súlyt, és azt, hogy annyi ember hal és sérül meg, csupán miattam. Nemes egyszerűséggel elájultam.