6. fejezet - Santa Claus is coming to town

Santa Claus is coming to town

„Sebastian Jarvis ismét tisztára mosta a nevét…” – rákattintottam a linkre, és kijött a teljes cikk.

„Kiderült, hogy minden amit róla állítottak, csak aljas rágalom. FBI őszintén sajnálja az esetet, és nem értik hogyan történhetett ekkora fatális hiba. Mr. Jarvis azt nyilatkozta, egyáltalán nem okolja a történtekért a hatóságokat, ez kizárólag egy rosszakarója bűnének tartja. De ki lehet egy ilyen becsületes és rendes embernek a rossz akarója? Hiszem Mr. Jarvis, épp a minap nyújtott át egy százezer dolláros csekket, hogy támogassa a Baltimore-i iskolák és tanintézmények felújítását, rendbehozatalát. Illetve újabb százezer dollárral támogatta az Állatvédő Ligát…”

Milyen félreértésről lehetett szó? – ötlött fel bennem azonnal a gondolat. Kérdésemre a következő cikkben választ nyertem.

„Elfogták a Baltimore utcáit rémületben tartó maffiaegység fejét…”

„Sebastian Jarvist többszörös emberöléssel, szándékos emberölési kísérlettel, garázdasággal, rablással, rongálással és sikkasztással vádolja a rendőrség. Mr. Jarvis cáfolja, hogy bármi köze is lenne a fent említett bűncselekmények elkövetéséhez. A rendőrség és az FBI közös erőbedobással próbál az ügy végére járni…”

Nyilván a rendőrség meg az FBI helyében én is eltöröltem volna a vádakat, ilyen nagylelkű ajánlat után. Hülyék lennének az után is vádolni, hogy kétszázezer dollárral támogatta a várost…

„Elhalálozott Sebastian Jarvis…”

„A minap kaptuk meg Sebastian Jarvis halálhírét. A harmincnyolc éves férfiről halála után bizonyosodott csak be, hogy ténylegesen a Baltimore-i maffiahálózat egyik ágának feje volt. A hálózat ezen ágát felszámolták. A férfi temetésén…”

Elég erőteljes túlzásnak tartom, hogy fölszámolták Jarvisékat, tekintettel, hogy TJ még mindig üzemelteti, és elég jól áll vele, de gondolom ez senkit nem zavar. Elképesztő, hogy mennyire megy a parasztvakítás.

A laptopom fölött aludhattam el, mert reggel az előző napi ruhámban ébredtem, a lemerült laptopom mellett, a földön. Letusoltam és átöltöztem, majd a táskámat a vállamra véve a konyhába mentem, ahol legnagyobb meglepetésemre Aaron ült. Gondolom az éjjel váltás volt.

– Jó reggelt! – köszönt széles mosollyal az arcán a fiú.

– Neked is. Reggelit?

– Köszi, már ettem. – bólintottam, és gyorsan bekanalaztam egy tál müzlit, majd a srácra néztem, jelezve, hogy indulhatunk. A kocsiban ötlött csak eszembe újból, hogy Chris és Aaron vezetékneve ugyanúgy Wilson.

– Öö Aaron, ugye az, hogy neved, és egy évfolyamtársamnak, Chris Wilsonnak ugyanaz a vezetéknevetek, nem jelent semmilyen rokoni kapcsolatot.

– De, az unokaöcsém. Miért?

– És ő is benne van ebben a maffiás dologban?

– Eléggé.

– Tehát TJ-vel is jóban van valójában.

– Pontosan. – meglepett, bár ez is benne volt a pakliban. De mégis mindezek ellenére sem tálalhatok ki Chrisnek, bármennyire szeretem is, és hiába a barátom. Egyszer nyilván megtudja. De a lehető legjobban szeretném kizárni magam ebből a világból, és szeretném, hogy a szememben és a tudatomban ő a normális világhoz tartozna, nem pedig a maffiához.

A napok és a hetek rohamléptekkel teltek, és már december elejét írtuk, és Simonnak még csak színét sem láttuk. Ennek én örültem, már csak azért is, mert amíg ő nem jelentkezett, én maradhattam otthon. Viszont mindannyian sejtettük, hogy valami nagy dobásra készül, csak éppen azt nem tudtuk, hogy egészen pontosan mire.

A Jarvis-ház nappalijában ültem Aaron, Mike, Kitty, és még öt Aaron korabeli srác társaságában, amikor TJ beviharzott. Az elmúlt bő egy hónap alatt nem ez volt az első látogatásom itt. Többnyire itt voltak a „taktikai megbeszélések”, amiknek én is résztvevője voltam, tekintettel hogy lényegében én voltam a csali. Általában semmi eget rengetőre nem jutottunk Simonnal kapcsolatban, ám ekkor TJ-n az látszott, hogy vagy történ valami, vagy ötlete támadt.

– Simon visszatért a városba – kezdte a mondandóját, de már ebbe beleszóltam.

– Mi az hogy visszatért? Eddig nem volt itt? Mégis mikor szándékoztad ezt közölni velem?

– Nem tartottam lényeges információnak – emelte rám kék szemeit. Épp felhördültem volna ismét, de Mike nyugtatóan a kezemre tette a kezét, amit aztán következetesen ott tartott az egész gyűlés alatt. Persze nem mintha zavartak volna ezek a gesztusai. A lelkem legmélyén éreztem azt, hogy neki ez már kicsit több mint barátság, de akárhányszor ez felötlött bennem, szőnyeg alá söpörtem. Ő nem kezdeményezett, – nem is lett volna mit – ugyanúgy a barátom volt, és ennél többet nem is adhatott volna.

– Tehát mint már említettem Simon újra Baltimore-ban van. Az elmúlt egy hónapot San Franciscóban töltötte. Nem tudni mi célból, de ott volt. 

– Tehát most bárhol támadnánk őt, az felkészületlenül érné? – kérdezte az egyik srác az öt közül.

– Nem akarok nagyon belepofázni, de attól még, hogy ő Franciscóban volt, az nem jelenti azt, hogy az összes embere is. Tehát lehet, hogy Simont meg tudnád lepni, de az embereit tuti nem. – Tekintetem Kittyre emeltem, ahogy az első szó elhagyta a száját. A szokásos szerelés volt rajta bőrdzseki, sötét farmer a magas sarkú bőrcsizmába tűrve, és kezében az elmaradhatatlan Micro Uzi.

– Pontosan Kitty. Tehát marad az, hogy várunk. Mert érzésem szerint Simon ihletet gyűjteni ment az ország másik felébe, tehát rövid időn belül támadni fog, úgyhogy kicsit megerősítjük Sophy védelmét.

Nagyjából ennyibe maradt a megbeszélés aznap, úgyhogy utána elköszöntem Aarontól, majd Mike hazavitt. Igazából korán elmentem lefeküdni, és másnap reggel csak egy levél várt a nappaliban, Mike hagyta ott, hogy el kellett menni, de majd Nick elvisz suliba, utóiratban pedig boldog Mikulást kívánt.

A suliban aztán egyik megdöbbenésből a másikba estem. Az hagyján hogy minden giccsesen fel volt díszítve, és mindenki mikulássapiban mászkált, de odakint leesett az első hó.

A nap közepére kezdett bennem megfogalmazódni, hogy valószínűleg eléggé nagy szarban van a haza. Először is nem volt ma mozgáskultúránk. Ez önmagában nem lenne furcsa, de ha az ember belegondol, hogy Mike még az életben egy napot nem hiányzott, és lényegében halálos betegen is bejött, szóval így azért már egy kicsit furcsa. Ezt még elintéztem volna azzal, hogy TJ rásózott valamit, mert mint a reggeli levelében is megírta, dolga van…

Másodszor… TJ sem volt bent suliban, ami még nem tűnt volna fel, de ha mobilon hívják, mindig felveszi, maximum elhajtja a sunyiba az illetőt, de felveszi. Ki volt kapcsolva. Soha, de soha nem szokta kikapcsolni a telefonját.

Chris pedig a harmadik dolog volt. Szintén nem jelent meg a suliban, és ugyanúgy elérhetetlen volt. Pedig ha valaki, akkor ő az, aki dob legalább egy sms-t valakinek, ha nem tud jönni suliba. De sehol semmi.

Egésznap azon járattam az agyam, hogy mi történt velük. Hatodik óra után, már ott tartottam, hogy teszek az elkövetkező két tánctörire, és hazamegyek. De végülis átszenvedtem magam rajtuk.

A lehető leggyorsabban jöttem el a suliból, és igyekeztem a számomra semmit jelentő ház felé, ahol apámmal élek.

A házunk előtt rengeteg kocsi állt, bár többségük ismeretlen volt. A fehér Toyota Sequoia Mike-é, a szürke BMW X5 TJ-é. Állj. Mi a szent szart keres itt TJ. És kié a két fekete Audi A3, a szürke Honda modula és a fekete Sedan? Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy apám kocsija nem áll itt, tehát elég nagy az esélye, hogy nincs itthon.

A picsába. Kezdett nagyon rossz előérzetem. Megszaporáztam a lépteim. Útközben megnéztem az Audit, és belém hasított a felismerés – Seth Simon. Ekkor már tudtam, hogy Simon adta át a kellemes kis ajándékát Mikulás alkalmából.

Elkezdtem rohanni az ajtó felé. Konkrét ötletem még nem volt arra, hogy mit fogok csinálni, de úgy döntöttem, hogy nem állok le ezen agyalni, szóval ahogy a helyzet hozza alapon, benyitottam a házba.

Az előszobában senki nem volt, sőt sejtésem szerint az egész földszinten. A lépcsőhöz közeledve dulakodás zajait hallottam a másodikról. A lépcsőfokokat kettesével szedve rohantam fel. Egyértelműen verekedtek és/vagy lövöldöztek.

Az egykoron gyönyörű, hangulatos nappali lényegében csatatérre emlékeztetett. Körbefutattam a szemem, és megállapodott TJ-n, aki épp akkor eresztett golyót Seth egyik emberébe –akit hál’ istennek nem ismertem. Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy TJ nagyfiú, és megoldja egyedül a problémáit. És egyébként is volt nála egy teli tárú 9mm-es, plusz tárral, szóval túl nagy gondja nem lehet. TJ hál istennek észre sem vett, így továbbsétált, hogy erősítést nyújtson a bentebb még tűzharcban résztvevőknek.

Ott hagyta az előbb lelőtt ellenséget. Odamentem hozzá, és átkutattam a zsebeit, annak reményében, hogy hátha találok valamit, amivel esetleg segíteni tudom a többieket, mivel sajnálatos módon a Berettám TJ-nél maradt. Imáim úgy tűnt meghallgatásra találtak, ugyanis rövid keresgélés után kezembe akadt egy 9mm-es Magnum. Kibiztosítottam, és elindultam arra, amerre TJ ment.

Igyekeztem a fal mellett haladni, biztos, ami biztos alapon. Arra eszméltem föl, egy golyó fúródott mellettem a falba.

– Hé, ennek a felújítása sokba fog kerülni! – morogtam és a támadóm felé néztem. Zach Dixon volt az.

– Őszintén kislány, szerinted ki nem szarja le? – kérdezte, majd újból lőni akart, de megelőztem. A karját találtam el, és bár ő is lőtt, de az jócskán elkerülve engem, a falba fúródott. Csak a tisztánlátás kedvéért, odamentem, és megállapítottam, hogy nem halálosa a sérülés, de a biztonság kedvéért a zsebembe csúsztattam a szitkozódó Zach pisztolyát.

Továbbmentem abban reménykedve, hogy rátalálok Mike-ra és Chrisre. Bent sebesültek feküdtek egymás hegyén-hátán, és még nagyban folyt a tűzharc. Chris, Aaron és TJ is itt volt, meg még pár srác – gondolom a haverjaik, de a suliban egyiket sem láttam még.

Az egyik srác a sötét-oldalról, Christ vette célba, ám egy jól irányzott lövéssel vállon lőttem.

Láttam, hogy Mike még csak a közelében sincs a helynek, úgyhogy másfele indultam. Visszamentem a nappaliba, ahol egyenesen Seth Simonba botlottam.

– Nocsak Sophy. Mi járatban erre? Ez nem kislányoknak való hely – felelte a fiú, mire felhördültem.

– Simon. – sziszegtem – Tudtommal ez még mindig az én házam, tehát a kérdést, hogy mi járatban erre, én tehetném fel neked. Egyébként meg milliószor mondtam már, hogy ne hívj kislánynak.

– Nocsak, de felvágták a nyelved… Mindig is túl sokat beszéltél… kislány. – csóválta meg a fejét.

– Persze, mert az aztán sokkal jobb, ha valaki a tettek embere, és ha valami nem tetszik neki, azonnal golyót ereszt a másik emberbe. Tényleg, kövessük azt az elméletet, hogy előbb lőj, aztán kérdezz. Hajrá, és tíz éven belül a föld lakossága a felére csökken. Éljen – Jó belátom, ez talán nem volt okos ötlet, de nehezen viselem, ha megsértik az önérzetem. Főleg ha ezt egy Seth Simon kaliberű ember teszi.

– Emlékszel még mi történt azokkal, akinek túl nagy volt a pofájuk, és elköhintettek valamit? – megborzongtam. Egészen pontosan emlékszem, minden mozzanatára annak, amikor sorra gyilkolászták és kínozták az állítása szerinti árulókat. És rá kellett döbbennem, hogy per pillanat, a szemében én is áruló vagyok.

– Ó arra gondolsz, amikor tömegesen kínoztál meg embereket? – aprót bólintott – arra igen.

– Akkor azt is tudod, milyen sors fog rád várni…

– Verd ki a fejedből Simon… – mondtam, és egy jól irányzott mozdulattal a lába közé rúgtam.

– Te büdös kis ribanc… – felnevettem. Ó hol vannak már azok az idők, amikor az ilyeneket még magamra vettem. Előrántotta a pisztolyát, amit már volt szerencsém közelről is megfigyelni működés közben. Persze akkor még a fegyver másik oldalán álltam. A földről fekve vett célba, de elvetődtem, így újabb töltény vésődött a terrakotta falba, pontosan felettem. Kicsit felhorzsoltam a karom, illetve az arcom, amibe belepotyogott a falról lehulló törmelék.

Előkaptam a Magnumot, kibiztosítottam, és lőttem. Mivel a földön feküdt, könnyű célpontnak bizonyult, ám csak a karját találtam el. Kilépett egy srác a szobából, aki az előbb még Seth egyik emberével volt elfoglalva. Bár nem tudhatta, hogy lényegében miattam vannak itt, és én „velük vagyok”, biccentett, hogy menjek, és ő majd lerendezi Simont.

Bólintottam, hogy értettem, és beléptem a nappaliból nyíló egyik hatalmas vendégszobába. Őszintén szólva, nem tudom, hogy hányan voltak élők a bent lévő közül – sejtésem szerint nem sokan. Viszont rémülten vettem észre, hogy Mike is ott van. Odarohantam hozzá, és magamat nyugtatva konstatáltam, hogy életben van, viszont súlyos sérülései vannak.

– Mike! Mike! – szólongattam.

– Sophy! Mi a szent szart keresel te itt?

– Nem lényeg. Mi történt?

– Váll-lövés, meg comb. A comb annyira nem gázos, a váll inkább – mondta elhaló hangon. Lenéztem a vállára. A pulcsijának az a része lényegében teljesen elázott a vértől. Nem tudtam mennyi vért vesztett, de abban biztos voltam, hogy nem sok jót jelent, ha két helyen van erős vérzése.

– Na jó. Hívd a mentőket – nyomtam a kezébe a mobilom. – Gyerünk!

– De nem lehet. TJ, meg a többiek…

– Per pillanat leszarom TJ-t. Hívd már te idióta! – ordítottam rá, ami lehet, nem volt túl okos megoldás, tekintettel, hogy inkább meg kellett volna húzni magunk, hogy ne találjon meg senki, és lőjön szitává. – fogd fel, hogy maximum fél órán belül elvérzel, ha nem kapsz orvosi ellátást, szóval gyerünk. Nem akarlak téged is elveszíteni – Az utolsó mondatot már suttogtam, mert eszembe jutott Matt. Bólintott, majd benyomta a mentők számát. Közben igyekeztem valamit kezdeni a sérüléseivel. Továbbszakítottam a nadrágján lévő golyó által ütött lyukat, szabadon téve így a sebet. Erős túlzásnak tartottam a nem vészest, tekintettel, hogy lényegében folyt belőle a vér. Az ágyneműből letéptem egy nagyobb darabot, és lehetőségek szűkében, megpróbáltam egy szorítókötést rátenni. Valószínűleg eléggé szoros lett, mert Mike egy igen erőteljeset szisszent, de legalább kicsit magához tért. Elmondta, hogy hol van, és mi történt, majd letette a telefont.

– Amúgy mit akarsz beadni, mi folytán kerültünk ide, egy rakat szitává lőtt ember közé? – kérdezte ironizálva.

– Figyelj, megmondom, hogy itthon voltunk, dumáltunk, és egyszer csak berontottak ide.

– Ez eddig stimmel. De egy, miért a vendégszobában vagyunk, kettő hogy kerültek körénk a többiek?

– Akarsz átmenni a szomszéd szobába, hátha kapsz még egy lövést a hasadba is? – kérdeztem tőle. Kezdett zavarni az akadékoskodása.

– Jó bocs.

– A picsába. – Mike kérdőn nézett rám.

– Van nálad valami pisztoly?

– Igen, hogy a szarba ne lenne.

– Hol van?

– Kabátzseb. – odaugrottam, és kikaptam belőle, letörölgettem és beleraktam az egyik már ott fekvő kabátzsebébe, majd az én Magnumom és a Zacht-től elvett pisztolyt is megtörölgettem, és becsúsztattam valaki zsebébe.

– Ez mire volt jó? – kérdezte Mike.

– Nem tudom mennyire lett volna hihető a sztorink, hogy csak beszélgettünk, ha megtalálják nálunk a pisztolyokat. Főleg úgy, hogy kisebb nyomozás után a belőlük származó golyókat a többiekben. Emellett nekem tutkóra nincs fegyvertartási engedélyem. Legalábbis Dixon pisztolyához meg a Magnumhoz semmiképp.

– Jogos.

Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a mentők kiérkeztek. Amikor meghallottam a szirénázást a ház elől kinéztem az ablakon, és három mentőautó parkolt le. Se az Audi, se a Fordok, se a Honda, se a Sedan nem volt sehol. Értsétek úgy, hogy olyan volt, mintha a föld nyelte volna el őket. És ha nem lett volna minimum négy halálos áldozat körülöttem, plusz Mike két golyóval a testében, azt hihetném, hogy képzeltem az egészet.