12. fejezet - Don't take my best friend

Durván egy héttel előbb jött a friss mint gondoltam, vagy mint terveztem... Igazából ezt mindenki Candynak köszönheti, aki msn-en ostorzott, hogy de igyekezzek már vele, mert csak. :D Azt hiszem nélküle a felével se lennék kész. =)
Na de a fejezetről röviden. Sophy vívódásai, rengeteg Mike, egy kevés Aaron, és a végén meghintve egy kis Aaronnal. Hát azt hiszem ennyi. Ja és most is van zene hozzá, amit hallgattam írás közben, de a hangulata nagyon illik a fejezethez - szerintem. És én mindig örülök a véleményekben - akár hozzászóláskéne, akár a chat-ben=)

Don't take my best friend

(Bruno Mars - Grenade)

Reggel a telefonomra ébredtem, majd az órára pillantva nehézkesen kikászálódtam az ágyamból. Magamhoz mérten gyorsan felöltöztem, és a táskámat magamra véve elindultam kifelé, de mikor már majdnem kiléptem az ajtón eszembe jutott, hogy kellenek a CD-im. Úgyhogy visszasétáltam a szobába, ahhoz a táskához, amiben a CD-imet lenni véltem.

Hamar megtaláltam őket, és a legfelső három saját válogatás lemezem a táskámba csúsztattam, majd kisiettem a szobából, az ajtót hangosan becsapva magam után.

Utam egyből a garázshoz vezetett, ahol a kocsim pontosan ott volt, ahol előző este hagytam – meglepő lett volna hogyha máshol van, tekintettel, hogy a kulcsot következetesen magammal vittem.

Kinyitottam a kocsit, majd én is beszálltam, a táskám a másik ülésre dobva. Megnéztem a három CD zenelistáját, és végül a második mellett döntöttem, így hát becsúsztattam a kocsi lejátszójába, majd beindítottam a motort, és kihajtottam a garázsból.

Ahogy vezettem az autópályán, nem éreztem magam se többnek se kevesebbnek egy átlagos tizenévesnél. Nem volt semmi súly rajtam, nem éreztem, hogy felelősséggel tartoznék bárkiért, vagy elszámolással bárkinek. És ez jó érzéssel töltött el. Nem kellett azon aggódnom, hogy melyik szerettem kerül veszélybe miattam. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha Baltimore-t nagy ívben elkerülve elmennék mondjuk Floridába… vagy Kandadába. Esetleg San Fraciscóba. Lényegtelen a hova… Csak minél messzebbre Baltimore-tól.

Persze szinte azonnal el is vetettem az ötletet. Hiszen, akkor már ide tartoztam. Itt volt nekem Aaron, Mike, Chris, Lucy, még Simon is. És be kellett vallanom magamnak, hogy ha elmennék, bizony TJ is hiányozna – bármennyire is nehéz ezt elfogadnom.

Úgyhogy bármilyen nagy is volt a kísértés, nem fordultam rá a 97-esre észak fele, hanem tovább vezettem a BMI felé.

Normál esetben sem szeretek túlzottan sokat beszélni, de ezen a napon az átlagnál is kevesebbszer szólaltam meg. A nap rohamléptekben haladt, és meglepő módon mozgáskultúrán sem volt semmi ami az előző napra emlékeztetett volna. És bár TJ ott volt, és tett néha egy-két rosszindulatú megjegyzést, de ennél tovább nem ment – aminek nagyon örültem, mert nem lett volna erőm összetűzésbe keveredni vele. Fáradt voltam, és üresnek éreztem magam.

Töri után a cuccomat felkapva gyorsan köszöntem el mindenkitől, hogy minél előbb a kocsiban tudhassam magam. Egy Mc Drive-ba beállva szereztem magamnak egy kis gyorskaját, majd a legközelebbi könyvesbolthoz vezettem, ahol vettem pár olyan könyvet Mike-nak, amik véleményem szerint tetszenének neki. A fülszövegeket olvasva mosolyognom kellett. Az öt megvásárolt könyvből kettő teljes mértékig vámpíros volt, a harmadik Alkonyat-módjára a vámpír-halandó szerelmet mutatta be, a másik kettő pedig akár még jó is lehetett.

Bedobtam az anyósülésre őket, majd újból gyújtást adtam, és a gázra lépve a kórház felé vettem az irányt. Beálltam a parkolóba, kiszálltam, keresztbe akasztottam magamon a táskámat, majd a könyves szatyorért nyúltam, becsaptam az ajtót, és egy gombnyomással bezártam a kocsit, és már siettem is a negyedikre. Bár minél előbb fent akartam lenni, mégis inkább a lépcsőt választottam, így kicsit zilálva léptem be a szobába, ahol a szőke fiú épp ülő helyzetbe tornászta magát.

– Meglepetés! – mondtam vigyorogva, az utolsó szótagot játékosan megnyújtva.

Odaléptem az ágyhoz, és megöleltem.

– Itt a rendelésed. De ha most neki mersz kezdeni bármelyiknek, elintézem, hogy az Simonék által előre befizetetten felül, még két hetet üdülhess idebent.

– ­Igenis értettem – mosolyodott el.

­– Hogy vagy? – kérdeztem tőle leülve az ágya mellé.

– Napról napra jobban… Mitöbb, csodásan. Sőt már szívem szerint hazamennék.

– És mit mondanak a dokik? – fordultam felé mérhetetlen aggódással.

– Hogy legyek türelemmel, és eljön majd az idő is, amikor majd hazamehetek, de fokozatosan kell mindent csinálnom, és nem várjam, hogy egyik napról a másikra már rohangálni fogok.

– Tudom, hogy nem szereted ha ezt mondom, de igazuk van. – csak megforgatta a szemeit, mire elmosolyodtam.

– És mi volt a suliban?

– Elhiszed, ha azt mondom, hogy semmi? – kérdeztem tőle, mire csak mosolyogva megcsóválja a fejét.

– Nem, maximum azt gondolom, hogy sok minden történt, csak te teljesen elzárkóztál. – meglepődtem, hogy mennyire tisztában van az egésszel. Hogy mennyire ismer.

– Lehet benne valami – mosolyogtam rá.

Mesélt még történeteket régebbről, az első táncórájáról táncosként, az első táncórájáról tánctanárként. Én pedig felvázoltam neki, hogy az első balett órámon a tanárnő agyon dicsért, hogy milyen jók voltak a forgásaim, milyen helyesek a pozícióim és így tovább. Aztán megjelent anyu, és rájött miért.

– Tökéletes pozíciók? – nézett rám felvont szemöldökkel.

– Nem mondtam, hogy tökéletes, csak azt, hogy helyes – feleltem neki halálosan komolyan.

­– Szóval te már hatéves korodban is profi táncos voltál?

– Igazából ekkor még csak négy voltam – kezdtem el piszkálgatni a körmömet, ami látszólag hirtelen nagyon érdekes lett.

­– El is higgyem? – vigyorgott rám.

– Igen, hidd csak nyugodtan. Ha kijössz a kórházból, akár be is mutathatom, hogy mi ragadt rám a koszon kívül.

– Ugyan már kérlek… – felelt mosolyogva, és összeborzolta a hajam.

– Hé – fogtam meg a két csuklóját, és a szemébe néztem. A csokibarna szemek az arcomat pásztázták. Tekintetünk találkozott, és melegség öntött el.

– Nekem mennem kell… Tanulnom kell… - engedtem el a csuklóját, és az ágyra tett bőrdzsekimért nyúltam, majd vállamra vettem a táskám, de Mike a kezem után nyúlt.

– Kit áltatsz So? Hmm?

– Ne csináld Mike. Kérlek – súgtam az utolsó szót.

– Sophy szere…

– NE! Nehogy ki mondd.

– Miért So?Hmm? Miért menekülsz?

– Ne Mike, kérlek ne. Ne vedd el a legjobb barátom. Most megyek. Gyógyulj meg. Szia – leráztam a kezét, és az kijárathoz siettem. Utoljára visszanéztem az majd kiléptem, és behúztam magam mögött az ajtót.

Miért? Miért akarja Mike tönkretenni a barátságunkat. Tudom, hogy neki ez több, meg hogy önzőség amit csinálok, de szükségem van rá, mint barátra, akivel mindent megoszthatok.

Zaklatott voltam, mikor beszálltam a kocsiba, így az átlagnál gyorsabban vezettem TJ házáig. Hazáig. Csikorgó gumikkal álltam meg a ház előtt, kiugrottam a kocsiból, és besiettem a házba. Át a nappalin, föl a lépcsőn, jobbra, majd a harmadik ajtón be a szobámba. Ledobtam a táskám a földre, és kisétáltam a teraszra.

A korlátra könyököltem és néztem a naplementét. Az ég korong körül narancsszínűbe váltott, kicsit kintebb pedig már minden sötétkék volt. Meg sem hallottam az ajtó csukódását, csak azt éreztem, hogy két kéz a derekamra fonódik, és maga felé fordít. Tekintetem összetalálkozott Aaron mogyoróbarnájával. Mosolyogva apró puszit nyomott a számra.

– Mi a baj? – kérdezte elhúzódva. De csak a fejemet megrázva az vállába fúrtam az arcom, és szorosabban öleltem. – Sophy, mi történt? – fordította maga felé az arcom.

– Semmi, ami túl lényeges lenne – mondtam nagyot nyelve. – Gyönyörű a naplemente – fordultam ismét a korlát felé. Aaron csak sóhajtott egyet, beletörődve, hogy úgysem mondom el mi bánt. Kezeit a derekam köré fonta, én pedig izmos mellkasának dőltem, és együtt néztünk ahogy a fényes napkorong alábukik a horizonton.

*

A napok rohamléptekben haladtak, és minden alkalommal, mikor elmentem a 97-es felhajtója mellett, felötlött a gondolat a fejemben, hogy mi lenne, ha elcsábulnék. De mindig győzött a lelkiismeretem, és a többiek iránti szeretetem. Mozgáskultúrán egyre jobban haladtunk, a csoportos rész már kész volt teljesen, csak a TJ-vel közös szólónkat kellett volna megkoreografálni, meg a végén lévő csapat részt.

- TJ! – szóltam a sötéthajú srác után, az egyik mozgáskultúrát követően.  – Valamikor ki kéne találni a szólónkat… -kezdtem, mikor a hátrafordult.

–Te kitalálod, én megcsinálom? – vonta fel a szemöldökét, immár teljesen megfordulva.

– Nem jó ötlet… Az emeléseket elég nehezen tudom egyedül kitalálni meg megnézni, hogy időben mennyi. A többiek meg nem igazán kellenek hozzá szerintem…

– Aha, tehát oda akarsz kilukadni, hogy kettesben akarsz lenni velem. Ehhez nem kell mondvacsinált kifogásokat találnod, csak szólsz és…

– Fogd be. Te is tudod, hogy nem erről van szó. Én csak… azt akarom, hogy jól sikerüljön, érted? Hogy tudjam, nem a semmiért dolgoztam. Hogy elismerik, amit csináltam. – láttam, hogy a srác kicsit megütközött, és arcára kiült a komolyság.

– Mikor szeretnél próbálni?

– Hát szerintem ebbe a tanévbe már nem fél bele. És úgyis pár nap múlva karácsony. De tekintettel, hogy egy házban lakunk, azt gondolom, hogy kivitelezhető lenne, ha két ünnep között próbálnák valamikor.

– Rendben, akkor erről még majd beszélünk, de most sietek… Nekem ugyanis dolgom van – máris visszaváltott a régi jól megszokott stílusára… Komolyan a három percig nem látnám per hallanám, már hiányozna.

– Ahogy gondolod. Szia. És… kösz – nyögtem ki nagy nehezen.

– Ugyan már. Hisz ismersz. Segítek, ahol tudok… – vigyorodott el a fiú, és én sem állhattam meg mosolygás nélkül.

Örültem, hogy TJ hajlandó együttműködni, és hittem benne, hogy ez nem csak elméleti síkon fog működni.

Csütörtök révén mozgáskultúra volt az utolsó óránk, így a TJ-vel folytatott beszélgetés után, már indultam is a parkolóba, onnan pedig egyenesen haza. Nem TJ-hez, hanem a házhoz, amit egykor az otthonomnak neveztem, amikor még nem kellett bujdosnom és menekülnöm. Sem nekem, sem apámnak. De eldöntöttem, hogy ennek véget vetek.

Abban a reményben indultam a hatalmas modern ház felé, hogy találok valami nyomot, ami arra utal, hogy merre lehet az apám.