18. fejezet - Perfect

Szóval megérkezett az új fejezet, és azt kell mondjam, hogy csütörtökön még nem gondoltam volna, hogy valaha is kész leszek vele. Tipikusan az a fejezet volt, ami szóról szóra megvolt a fejemben, csak egyszerűen a leírása nem ment. Aztán péntek délután átszakadt a gát, és egész délután írtam, meg is lett belőle durván ezer szó. Aztán ma befejeztem és átnéztem. Őszintén szólva, miután elkezdtem, már könnyen ment. Könnyebben, mint bármelyik másik DFYL fejezet. szóval íme itt van, jó olvasást ;)

u.i.: véglegesen 1709 szó lett :'D

Perfect

(Daughtry - September)

A nappaliban ültem, és a kint heverő újságokat olvastam. Illetve próbáltam olvasni, nem túl sok sikerrel. Már körübelül hatodszor futottam végig egy soron, de a mondat értelmét még mindig nem sikerült felfognom, így fejingatva dobtam a magazint a többi közé. Ekkor megpillantottam a lépcsőn lefelé sétáló Aaront. Sportcipő, sötét farmer, és egy felhajtott gallérú fehér ing volt rajta, a felső két gomb pedig kigombolva. Szívdöglesztően nézett ki. A szemem megcsillant, és a szívem hatalmasat dobbant, arcomra pedig akaratlanul is boldog mosoly költözött. Fölugrottam a kanapéról, és nem tudtam a lábaimnak megálljt parancsolni, odarohantam a barátomhoz, és a karjaiba vetettem magamat. Aaron nem szólt semmit, csak elnevette magát, és szorosan magához ölelt. És ekkor már biztosan tudtam, sőt száz százalékig biztos voltam benne, hogy az előbb igazat mondtam TJ-nek – a csókok nem jelentettek semmit. Mindettől függetlenül a realitás, és a tisztességesség azt kívánta, hogy mondjam el Aaronnak. Így nagyot sóhajtva szakadtam el tőle, és fogtam kezembe a két kezét.

– Mondanom kell valamit – komolyodott el egyik pillanatról a másikra az arcom. Ő is látta, hogy komoly dologról van, szó, úgyhogy aprót bólintott, és fejével a kanapé felé intett, de megráztam a fejem.

– Ne itt – mondtam, ő pedig megfogta a kezem, és felindult a lépcsőn. A szobájába mentünk, ahol azelőtt nem nagyon jártam még, maximum futólag. Bár most sem azért jöttem, hogy tanulmányozzam.

– Miről lenne szó? – kérdezte, majd kezével intett, hogy nyugodtan üljek, ahova akarok. Az ágya szimpatikusnak tűnt, úgyhogy a lábamon levő Nike-t lerúgva felhúztam a lábam törökülésbe, és belekezdtem a mesélésbe…

– Hülyeséget csináltam, tisztában vagyok vele. És nem is kérek semmi mást, csak annyit, hogy hallgass meg. Semmi kedvem nem volt szilveszterezni, de úgy voltam vele az egész nap folyamán, hogy jó lesz, mert ott leszel te, és Sean is. Aztán az utolsó pillanatban azt mondtad, hogy nem tudsz jönni. Tudom, hogy nem te tehetsz róla, dolgod volt, én megértem. De akkor ezen nem gondolkoztam. Nem ilyen szemmel láttam a dolgokat. Aztán valamivel később megérkezett Sean, és sokat dumáltunk csoportosan, meg iszogattunk, elég rendesen, de aztán a tömeg oszolni kezdett, és végül ott maradtunk Lucyvel és Chrissel, akik eléggé lekötötték egymást, szóval kimentünk beszélgetni a medencepartra. Beszélgettünk, aztán olyan dolgokat hozott fel, amik nagyon régen történtek, és akkor nagyon fájtak, de azt hittem, hogy ez mára már elmúlt, de nem így történt.

Veszekedtünk, és akkor átszakadt egy gát bennem, és eljöttem onnan. Egyenesen a konyhába mentem, a konyhapadlóra ülve sírtam. Sőt zokogtam. Mert bármennyire is régen történt, anyáék balesete, és az utána történt események, még most is fájón hasítanak belém – és azt hiszem ez még nagyon sokáig, talán örökre így lesz. Aztán bejött TJ egy üres sörös rekesszel, és észrevette, hogy sírok. Kedves volt, próbált vigasztalni, aztán valahogy kezdtem megnyugodni, vagy inkább csak belemerülni az önsajnálatba. És akkor megcsókolt. Visszacsókoltam, de hidd el, hogy nem jelentett semmit. Ki voltam akadva Sean miatt, hogy még Lucyék is együtt vannak, csak mi vagyunk távol egymástól, és az is rátett egy lapáttal, hogy mindketten el voltunk ázva kicsit. Mielőtt bármit is mondasz, két dolgot tudnod kell. Ha bármit is tehetnék, hogy visszacsináljam, megtenném, de nem lehet. És még egy valami. Szeretlek. Tudom, hogy ennek így kicsit érzelmi zsarolás hangulata van, de így van. Tiszta szívemből szeretlek Aaron, és csak merem remélni, hogy te is így érzel, még a történtek után is. – visszaléptem a cipőmbe, felálltam az ágyról, és az ajtó felé indultam, de mielőtt a kilincsre tehettem volna a kezemet Aaron keze az enyémre kulcsolódott és maga felé fordított.

– Megértem, és elfogadom. Hiba volt, hogy akkor elmentem. Át lehetett volna tenni másnapra, ha nagyon akartam volna, csak… egyszerűen nem tudom mi volt velem. – mondta, és kisimított egy arcomba logó tincset. – TJ-n nem lepődök meg, hogy kihasználta a helyzetet, nem vártam mást. Tudom, hogy megbántad, látom rajtad, hogy bánt. Nem… Nem haragszom. Hogy is haragudhatnék rád, te lány? – kérdezte, arcomat két kezébe fogva. És ekkor minden kételyen elszállt, és arcomra őszinte mosoly ült ki, szilveszter óta először.

Lábujjhegyre álltam, és óvatosan szájon csókoltam. Aaron a derekam köré fonta a karjait, és közelebb húzott magához, én pedig belemosolyogtam a csókba. A combom alá nyúlva felkapott, és az ágyhoz vitt. Rálöktem a hatalmas franciaágyra, majd szemből az ölébe ültem, és a szájától elszakadva az ingét kezdtem gombolni. Lerúgtam magamról a cipőim, és ő is így tett. Végigsimítva izmos hasán, és mellkasán letúrtam róla az inget, majd az ágyra döntve visszatértem a szája csókolásához. Kezei a pólóm alá csúsztak, amitől kellemes borzongás futott végig rajtam. Ezúttal rajta volt a sor, hogy megszakítsa a csókot, de csak egy pillanat erejéig, hogy megszabadítson a feleslegessé vált pólómtól. Majd a hasamtól felfelé haladva apró puszikat hintett minden porcikámra, és menet közben belecsókolt a nyakamba, amire egy halk sóhaj szakadt ki a számon. Majd mosolyogva visszatért a számhoz. Gyakorlott mozdulattal kapcsolta ki az övem, és húzta le a farmerom, majd ugyanezt tette a sajátjával is. Maga alá tepert, és úgy csókolt tovább, de nem bántam. Egy pillanatra megszakította a csókot, megtámaszkodott a fejem mellett az ágyon, és a szemembe nézett. Talán megerősítést várt? Bármiért is tette, igenlő választ olvasott ki a szememből, mert folytatta a szám ostromát. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút, de nem is akartam, hogy legyen.

*

Sokáig csak feküdtünk egymás mellett az ágyban. Jól esett közel lenni hozzá, a mellkasán a fejemmel, hallgatni a szívverését. Nem szóltunk semmit, de nem is volt szükség szavakra. Mindketten tudtuk, mit érez a másik. Meg kell mondjam, nekem ez az egész új volt. Hogy valaki ilyen gyengéd legyen velem, hogy törődjön velem meg az érzéseimmel. Hogy elfogadjon úgy, ahogy vagyok, a hülyeségeimmel együtt. Ugyanis Seth mellett nem igazán volt erre példa. Holott igazából ez volt az, amire mindig is szükségem volt. Az elfogadás, megértés, és törődés. És ezt Aaron barátnőjeként megkaptam, olyan extrákkal, mint például az, hogy szeret. Tudtam, hogy szeret, hiszen mondta, de ha nem mondta volna is tudnám, mert látom rajta. Érzem.

– Mi gondolkozol, kicsi lány? Hm? – kérdezte Aaron végigsimítva az arcomon.

– Rólad. És Rólam… Rólunk. Meg hogy mennyire szeretlek. – felnéztem a szemébe, és láttam, hogy boldog.

– Én is szerelek téged. – apró puszit nyomott a fejem tetejére. Abban a pillanatban nem is lehettem volna boldogabb. Ott feküdtem a fiú mellett, aki mindennél jobba szeret, aki elnézte, hogy egy másik sráccal smároltam, aki megbocsájtott, és akit én is szeretek.

*

(Timbaland - The way I are)

A hétvégén igazából csak pangtam a hatalmas villaszerű házban, hol Simonnal beszélgettem, hol az éppen a nappaliban tanyázó Chrissel és Lucyvel hülyültem, hol pedig Aaronnal voltam. TJ-vel a „nem-jelentett-semmit-az-a-csók” beszélgetés óta pedig nem is találkoztam. Lucyt egy gyenge pillanatában sikerült elszakítanom Christől, így tudtam beszélni vele arról, hogy minden rendben köztem és Aaron között, meg nagyvonalakban felvázoltam neki a békülésünk, amin ő csak mindent tudóan vigyorgott.

Aztán eljött a január öt, és ezzel együtt a suli kezdés, úgyhogy bármennyire is nem akaródzott, de embert faragtam magamból és lesétáltam nappaliba, ahol Simonba botlottam.

– Jóreggelt! – eresztettem felé egy mosolyt. – Kell egy fuvar a suliba?

– Köszi, az jól jönne – vigyorodott el ő is, majd bevártam őt, és becéloztuk a Mazdát, amire már most sajátomként tekintettem. Bedobtam hátra a cuccom, majd beültem a vezetőülésre, mellém pedig Simon. Föltekertem a fűtést, benyomtam a zenelejátszót, és indítottam.

– Egyszer vezethetem majd? – nézett rám Simon csillogó szemekkel, mire elnevettem magam.

– Háát… Talán. Majd meglátjuk. Ha jó kisfiú leszel, ki tudja, mit kapsz a születésnapodra… - vigyorogtam rá.

– Egyébként nincs valami normális zenéd? – húzta el a száját, amikor kiértünk az országútra.

– Héé! Mi bajod van a Linkin Parkkal? – néztem rá összeráncolt homlokkal

– Igazából semmi… Attól eltekintve, hogy szar.

– Ha nem tetszik, akár ki is lehet szállni – morogtam. Nem szerettem, ha a zenei ízlésem fikázzák. Mármint nem magamra vettem, meg ilyenek, csak szimplán nem szerettem, ha beszólnak.

– Jól van, már nem kell megenni – vigyorgott tovább Simon, majd a CD-k között kezdett vadászni, valami szerinte elfogadhatót. – Step up 2 OST? Na ugye, hogy vannak neked normális zenéid is. – mondta kicserélve a lejátszóban levő Linkin Park CD-t, a Step Up-ra, így felcsendült a The way I are Timbalendtől. Akaratlanul is a zene ritmusára kezdtem dobolni a kormányon, Simon pedig fentebb tekerte a hangerőt és vinnyogni kezdett mellettem.

– Oh, baby, it's alright now, you ain't gotta flaunt for me, If we go touch, you can still touch my love, it's free… – még ha a Timbaland részt „énekelte” volna… de neeem, neki Keri Hilsont kell.

– Inkább írd le, csak kérlek, kímélj meg az énekhangodtól – vigyorogtam rá, mire ő bemutatta, hogy milyen az amikor Simon Azo megsértődik, majd még hangosabban vonyított tovább.

– Tudod, azt kell mondjam, hogy nem lep meg hogy tánc szakra jelentkeztél. Az énekről az első hangod után kiszórtak volna – vigyorogtam rá, amikor megérkeztünk a suli parkolójába.

– Be lehet ám fejezni a szekálásomat – mormogott az orra alatt, mire én csak mosolyogva ingattam a fejem. Leállítottam a motort, kihúztam a kulcsot, majd kiszálltam, kivettem a táskám, és bezártam a Mazdát.

Egy sértődött, óvodás értelmiségi szintét alig meghaladó Simon Azóval az oldalamon sétáltam be a suliba, ahol belebotlottunk a kézen fogva beszélgető Lucybe és Chrisbe. Együtt indultunk el képességfejlesztésre.

Bent ültünk már a teremben, átöltözve, kiegészülve Pete-tel, Lisával, Emmával és Robbal.

– Képzeljétek! Ma reggel Simon bemutatta az énektudását. Hát… Azt kell mondjam, egyszer meg kellene hallgatnotok. Igazán… nem is találok rá jelzőket… Egyedi és különleges. Azt hiszem ez a megfelelő szó rá – vigyorogtam ördögien az említett fiúra, aki csak sóhajtott egyet.

– Ezt csinálja egész nap. Szívja a vérem… Mindezt azért, mert lefikáztam a zenéjét. Komolyan, ki hallgat Linkin Parkot?

– Em is szereti… De a mai napig nem értem, hogy mit imád benne annyira –szólat meg Rob szemforgatva.

– Szóval énekeltél a kocsiban? Emelte meg kissé a szemöldökét Pete. Igazán bemutathatnád nagyobb közönség előtt is.

– Ahhoz én még nem ittam eleget… - rázta meg a fejét Simon, mire mindannyian nevetésben törtünk ki.

Az órák rohamléptekkel teltek, és napok lettek belőlük, a napokból pedig hetek. Időközben Mike is kijött a kórházból, és végérvényesen „hazaköltözött”. Már csak ellenőrzésekre meg gyógytornára kellett visszajárnia. A suliba ugyan nem jött vissza még, de már az sokkal jobbá tette a hangulatot, hogy a házban ott tartózkodott. Örültem, hogy ő is otthon van, teljesnek éreztem az életemet. Azt kell mondjam, tökéletes volt minden. Aaronnal több, mint jól voltunk, Mike hazajött, Chris és Lucy boldog volt. Simon pedig... nos ő csak Simon volt. Talán túl tökéletes, és ugyebár ember tervez, isten végez, mert február tizenharmadikán, pénteken beütött a mennykő, Seth Simon és hű „barátai” személyében.