21. fejezet - Light at the end of the tunnel

Tattaratááá :D Kész lett ez is. Kicsit nehezen ment, de a végére belejöttem :D Remélem tetszeni fog a fejezet, ami most kicsit rövidebb lett, mint a többi, de ha most nem rakom fel, akkor nem tudom mikor. Szóval jó olvasást. 

Light at the end of the tunnel

Jól éreztem magam. Minden olyan volt, mint régen. Régen, amikor még önfeledten boldog tudtam lenni a barátaimmal. Az az életszakaszom, amit a tizenévesek többsége azzal tölt, hogy eszementen bulizik, nálam kimaradt, tekintettel ugye Seth-re. De akkor, és ott azt gondoltam, hogy talán nem késő, hiszen a barátaim egy része – köztük a legjobb barátnőm, Mia – itt van, a többi pedig csak rajtam múlik.

Felváltva beszélgettünk és táncoltunk egész éjszaka. Egészen addig, amíg újra nem találkoztunk, bele sem gondoltam, hogy mennyire hiányzott Mia és Sean. És velük együtt a régi életem.

Annak idején mi voltunk az elválaszthatatlan trió, akik között a legerősebb összekötőkapocs a tánc volt. Aztán én kiszakadtam ebből, ők megmaradtak ketten. Most pedig együttvannak. Örülök nekik, mert végtére is a barátaim, és boldogok, és ha ők azok, én is az vagyok.

– Na és mi történt veled, amíg nem találkoztunk? – tette fel az amúgy tök természetes kérdést a szőke lány. El akartam neki mondani mindent. Mindent, ami tizenhárom éves korom óta történt. De nem ott, nem abban a pillanatban. Nem a társasággal volt problémám, hiszen Alex, Tobby és Dan ezen néhány év egy részének szereplői voltak, és elég sok velem kapcsolatos dologról tudtak. De egyrészt soha nem értem volna az egész végére, másrészt tönkre vágta volna a hangulatot – ami.

– Ez nem az ötperces történet kategória. De találkozzunk holnap, és elmesélek mindent. Neked is Sean, persze csak ha érdekel. – tekintetemet a szőke fiúra emeltem.

– Hogyne érdekelne.

– Remek, akkor kettőre gyertek fel hozzánk. Nem költöztünk el – mosolygott rám Mia.

Hajnal három volt, mire Sean hazavitt, és az egész házba sötét volt már. Benyitottam a szobámba és reflexmozdulatból majdnem felkapcsoltam a nagylámpát, de láttam, hogy az olvasólámpa világít, az ágyon félmeztelenül, hason fekve alszik Aaron. Elmosolyodtam, majd csendben átvettem a pizsamám, és odamentem az ágyhoz. Aaron mellé térdeltem az ágyon, és csókot nyomtam a nyakára.

– Jó reggelt szívem – fordult a hátára, és rám nézett álmos, barna szemekkel. – Ilyenkor kell hazajönni? – motyogta, majd magához húzott egy csókra. – Majd reggel beszélgetünk.

– Szinte már reggel van – vigyorogtam rá, mire csak egy morgást kaptam, amit lehetett „aludj már”-nak és valami teljesen másnak is érteni. Egészen konkrétan valami olyasminek, hogy „elmész te a jó büdös…”, nem folytatom.

Bevackoltam magam a barátom karjai közé, fejemet a mellkaséra tettem, és teljesen hozzábújtam.

– Jóéjszakát! – motyogtam. Aaron válaszul csak egy puszit adott a fejem búbjára majd felettem átnyúlva lekapcsolta az éjjeli lámpát.

*

(Inna - Sorry)

Másnap tizenegy körül keltünk Aaronnal, és még az ágyban fekve elmeséltem neki, hogy újra találkoztam Miával, meg Tobbyval, Alexszel és Dannel, hogy ma megyek mesélni nekik magamról, meg nagyvonalakban mindent tegnap délutántól kezdve. Persze a „TJ megcsókolt” részt okosan kihagytam. Hiszen egyébként sem lehetett az csóknak nevezni. Csak egy apró puszi volt a számra. Egy apró, leheletnyi csókocska.  Az ilyen említésre sem méltó.

Jó oké, belátom, hogyha egy kis gerinc van bennem, akkor elmondom neki. De nem volt, mert mindennek van határa, és nem akartam nagyon feszegetni, úgyhogy inkább a bölcs hallgatást választottam.

Dél körül felöltöztünk és lementünk kajálni, majd nem sokkal később én el is indultam Miához. Tíz perccel előbb érkeztem a házukhoz. A házhoz, ami annak idején szinte az otthonom volt, annyi időt töltöttünk itt. Ahogy az emlékek özönleni kezdtek, a szám őszinte mosolyra húzódott. És az, hogy ennyire tisztán tudtam emlékezni ezekre, és csak a jó dolgokra, ez arra ébresztett rá, hogy valahol még megvan bennem az a régi Sophy. Aki tud és akar küzdeni a szeretteiért, aki képes őszintén mosolyogni, és szívből jövően szeretni. Ott van bennem, csak meg kell találni. És ebben a régi barátaimnak nagy szerepe van.

Végül megráztam a fejem, kiszálltam a kocsiból, bezártam azt, és a ház felé indultam. Megnyomtam a kaputelefon gombját, majd nem sokkal később meghallottam barátnőm csilingelő hangját. Besétáltam az ajtóhoz, ahol már vigyorogva várt Mia. Bementünk a házba, és a nappaliban leültünk a krémszívű kanapéra. Nem szóltunk semmit, de a csend mégsem volt nyomasztó. Szükségem volt rá, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy mit hogyan fogok elmondani nekik. Féltettem Miát ettől az egésztől, de ha nem tud róla, akkor talán még nagyobb veszélyben van Pontban kettőkor csöngettek, Mia pedig kiment beengedni Seant. Mikor ő is helyet foglalt a nappaliban, belekezdtem.

Anyáék haláltól kezdve az egész sztorit elmeséltem nekik. Hogy hogyan találtam rá Seth-re (bár ezek után már inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy hogyan talált rám Seth), hogy hogy kerültem bele ebbe a világba, Mattet, hogy innen ismerem Danéket. Az életem Matt nélkül, a BMI-t ahova kicsi koromban mindig is vágytam, hogy hogyan kezdtem kimászni a gödörből, hogy hol tartok most. Hogy hogyan jöttünk össze Aaronnal, és TJ-t. TJ-t úgy egy az egyben. Amolyan „Taylor Jarvis élete félórában” című előadást hallhattak.

– Hát ennyi lenne. És most itt vagyok. – gondoltam csak jelzésértékűen hozzá teszem, hátha nem tűnt fel nekik. Az ember sose tudhatja.

– Szóval Seth a bátyád.

– Igen. Apám az apja, de még anya előtt volt valami nője.

– És apád tudta, hogy van egy közveszélyes fia, csak „elfelejtett” neked szólni?

– Igazándiból szerintem annyit tudott, hogy ki a nevelőapja Seth-nek. Mert azt biztosan tudta, hogy Suzie meghalt. De lehetett volna annyi esze, hogy gondolkozik kicsit, hogyha a „drága papa” közveszélyes gyilkos, akkor valószínűleg a mostohafia se különb nála.

– Azt a… – ez volt Mia első szava azóta, hogy elkezdtem mesélni. Értékeltem, hogy nem szóltak közbe, hanem a kérdéseket csak a végén tették fel.

– Kifejtenéd bővebben? – kértem a barátnőmet, de csak felemelte a karját, mondván, hogy fogjam be, úgyhogy lakatot tettem a számra, és tekintetem Miára szegeztem. Komolyan, már csak egy aprócska villogó párbeszédpanel hiányzott, hogy „Adatfeldolgozás folyamatban”.

– Tulajdonképpen lefeküdtél a saját bátyáddal? – köszi, köszi Mia, hogy ennyit fogtál fel, és ennyit szűrtél le belőle. Tényleg, köszi. Azért, csak hogy tudja a választ, bólintok egyet.

– Ezt dolgoztad ilyen sokáig? – vigyorgok rá kajánul. Komolyan, Mia az az ember, akihez tilos hozzászólni, amikor gondolkozik. Ha valaki mégis megteszi, akkor annak Mia haragjával kell szembenéznie, amiért kizökkentette épp egy fontos gondolatmenetből. Tudni kell ugyanis, hogy míg az emberek 99%-a A-tól B-ig az egyenes úton megy, addig Mia hatszáz kerülőt tesz, és csak miután a fél világot körbejárta, érkezik meg B-be. Már ami a gondolkozást illeti. Való életben lusta, mint a dög.

– Igen…

– Gondolom megint kilométeres távlatból közelítetted meg a problémát – ingatta Sean a fejét. Mire Mia belebokszolt egyet a vállába. És ebből tudtam, hogy elfogadták a múltamat, és függetlenül a gödörtől ahol voltam, és az életemben történt mélyrepüléstől – még mindig szeretnek, és ha kell, kiállnak mellettem. És ez nagyon sokat jelentett számomra, úgyhogy megöleltem kettejüket egyszerre, és elkezdtek folyni a könnyeim. Sírtam, de közben széles vigyor ült az arcomon. Mert kettejük által, visszakaptam valamit a régi életemből.

Még egy darabig képeket nézegettünk, és beszélgettünk, hogy milyen volt régen. Felelevenítettük a közös emlékeket, hogy akkor is hogy öltük egymást, és milyen keményen oltogattuk egymást… Vagyis oltogatta egymást Mia és Sean. Már amennyire egy nyolcéves meg egy tízéves tudja egymást oltogatni.

*

(MIley Cyrus - Can't be tamed)

Hétóra körül indultam el haza, és most az egyszer nem azért siettem, mert sebességmámorban akartam úszni, hanem mert tudtam, hogy Aaron vár. Boldog voltam, és ezt vele is meg akartam osztani.

Levittem a kocsit a mélygarázsba, kiszedtem a kulcsot, bezártam, majd a lift felé sétáltam. Megnyomtam a hívógombot, és láttam, hogy el is indult. Kinyílt az ajtó, én pedig beszálltam a tök üres fülkébe. Már épp csukódtak az ajtók, amikor valaki belépett mellém. Fekete Nike cipő, sötét farmer, fehér póló, bőrdzseki. Szédítő parfűmillat, és kék szemek. TJ.

– Szia – mondtuk szinte egyszerre, majd kínosan felnevettem. A liftajtó bezárult. Őszinte leszek, nem voltam biztos benne, hogy akarok-e TJ-vel kettesben liftezni, mert hát eléggé kicsi a légtér, az illat gyorsan terjed, a tűrőképességem gyenge, a második meg rohadt messze.

Kezdett iszonyat melegem lenni, úgyhogy hátamat a hideg fémnek vetettem, de TJ egy lépéssel áthidalta a köztünk levő távolságot. Az arca centikre volt az enyémtől, és kettőnk közt levő távolságot én szüntettem meg azzal, hogy a hajába túrva lehúztam a fejét. A TJ-vel megejtett három csókunk közül, ez volt a legkevésbé érzelmes. Egy dolog sütött belőle nagyon, de az szó szerint. Szenvedély. Az eszem azt súgta volna, hogy hagyjam abba, amíg nem késő, de TJ közelében mikor tudtam én józanul gondolkodni? Elbódított az illata, amit imádtam, és átvette az irányítást a szívem és a testem. Amikor egy pillanatra elszakadtunk egymástól levegőért, én mohón kaptam az ajkai után. TJ keze a combom alá siklott, és megemelt, hogy egy magasságban legyen az arcunk.

Ő volt az, akinek megjött az esze, mert lihegve ugyan, de megszakította a csókot, és elhúzódott.

– Ezt nem kéne. Nem itt, és nem most – nézett a szemembe. Bólintottam, és hátamat továbbra is a lift falának vetettem. Hang nem jött volna ki a torkomon, és gyanítom, ha ellököm magam a faltól ott helyben esek össze a lábremegéstől. A szívem eszeveszetten kalapált. Észrevettem, hogy TJ arcára kiült egy gúnyos mosoly, majd a következő szavak hagyták el a száját:

– Négy – egy. Hányas meccset játszunk?