14. fejezet - You'll never walk alone

Nos igen... Nem gondoltam, hogy még ma megleszek, de ím itt van :'D Felraktam, mert bár még át kellene futnom egyszer, de nem tudom mikor lesz rá időm,  és nem akartam, hogy nagyon sokat kelljen még rá várni. Szóval először is, úgy terveztem, hogy ebben a fejezetben már karácsonyozunk, de nem jött össze, úgyhogy majd a következőben. Van benne egy aránylag sok Mike, egy kevés Simon (na nem Seth...) illetve akad egy régi-új szereplőnk is. A címről pedig csak annyit, hogy kicsit elragadott az az oldalam, ami odáig van a Liverpoolért ;) Remélem tetszeni fog a fejezet =)

You'll never walk alone

(Edward Maya & Vika Jigulina - Stereo love)

Másnap szörnyű fejfájással ébredtem, úgyhogy az első utam a válltáskámhoz vezetett, és indításnak bevettem egy fájdalomcsillapítót, majd a szokásos tempómban, tíz perc alatt elkészültem.

Gyorsan a garázsba siettem, bevágódtam a kocsiba, majd indítottam. Ahogy kihajtottam a garázsból észrevettem a nyilvánvalót – éjszaka esett vagy tíz centi hó, aminek roppantmód örültem, mivel esélyes volt, hogy a bekötőutat nem takarították le. Magyarán nem tudtam a nekem megfelelő sebességgel menni.

Ennek következtében derekasan elkéstem a suliból. De mivel péntek volt, ami három mozgáskultúrából, egy balettből (ami köztudottan egy és ugyanaz) állt, illetve utolsó órának volt még egy tánctöri is.

A négy mozgáskultúrából kettőn haladtunk a koreográfiával és gyakoroltunk, a másik kettőn pedig beszélgettünk, illetve tartottunk egy rögtönzött táncversenyt.

Természetesen nem bírtam ki, hogy ne vegyek részt rajta, mert az én fajtám képtelen tanulni a hibáiból. A csoportból szinte mindenki táncolt az elején, aztán egyre kevesebben maradtunk. Egész sokáig bent volt Lucy, Chris, Simon, Lisa, TJ és én.

Hajtott a győzni akarás, és semmi képpen nem akartam, hogy megismétlődjön a TJ-s táncpárbajom.

A „döntőt” Edward Maya és Vika Jigulina Stereo Love című számára táncoltuk és TJ és Simon voltak még a „színpadon”. A zenére koncentráltam és kizártam a külvilágot. A szívem a zene ritmusára vert, a lüktetése az egész testem átjárta, majd mozogni kezdtem a zenére. Nem tudom, hogy hogyan, vagy miképp, vagy hogy mit csináltam. Belülről jött, amolyan ősi természetességgel.

Csak arra eszméltem fel, hogy vége lett a számnak, és a teremben csönd honolt.

– Azt hiszem szavazni kéne a győztest illetően – szólalt meg Chris, mire a többiek felől egyetértő morajlás hallatszott – Tehát akkor, ki gondolja úgy, hogy ez a szépszál fiú volt a legjobb a versenyünkön – akinek akárcsak a feje tetején, úgy az agyában is teljes sötétség honol, és persze vitathatatlanul jó táncos.

– Köszi Chris – vonta fel az említett a szemöldökét, amit a csoport csak egyhangú kuncogással díjaztak.

– Tehát ki szavaz Simonra? – kérdezte Chris mire páran meglengették a kezüket, tapsoltak, és fütyültek.

– Szép-szép, de haladjunk tovább. Kettesszámú versenyzőnk a jobboldalamon álló kékszemű csajok kedvence, aki kétség kívül, akárhova lép be hódít. De igaz ez a táncparkettre is? Ki van azon a véleményen, hogy TJ volt a legjobb? – TJ-nek szinte arcizma sem rándult, amikor a csoportból Selly elkezdett visítozni, amihez társult Anne is, valahonnét hátrébbról pedig füttyszó és taps hallatszott – nem fordítottam oda a fejem, érdekelt TJ reakciója. Selly rajongására csak értetlenséggel vegyes méla undor ült ki a tekintetébe, amire fel kellett kuncognom.

– Az utolsó táncos pedig nem volt más, mint a nem régiben érkezett Sophy Hoffman, aki bájos kisugárzásával, és lehengerlő tánctudásával mindenkit ámulatba ejtett már az első napon. So, nálam te vagy a győztes, de ki ért még egyet velem?

Emma, Lucy és Lisa magasra emelt kézzel tapsoltak, és sikítottak, Chad füttyögött, amihez Rob is csatlakozott, majd a hátam mögül is éljenző hangokat véltem hallani. Odafordítottam a fejem, és a tapsoló Simont vettem észre. Egy hálás mosolyt küldtem felé, ami valami köszönöm-szerű jelentéssel bírt.

– Nos úgy vélem, ennek a versenynek az abszolút győztese Sophy Hoffman.

– Srácok, úgy érzem csúfosan alul maradtatok – fordultam Simon és TJ felé egy széles mosollyal az arcomon – Ó, TJ! Mennyi is volt legutóbb az „állás”? 2-0? Azt hiszem már 2-1 – szélesedett ki a vigyor az arcomon.

– Ne felejtsd el, hogy még mindig én vezetek…

– Ó, nehogy azt hidd, hogy még sokáig…

A tánctöri szokásostól eltérően telt. Ugyanis általában a többség részéről negyvenöt percnyi jegyzetelést jelentett az óra, a fennmaradó tizenöt százalék számára meg levelezést vagy épp amőbázást, valamint óra utáni hiábavaló jegyzetkunyerálást. Ám ezúttal mindenkit lázban tartott a szünet közelsége, és a levegőben lógott, hogy már csak maximum negyvenöt perc – azt fél lábon állva is kibírja bárki.

Lucyék természetesen megtaláltak egy levéllel, hogy van-e kedvem elmenni velük suli után valahova, megünnepelni a szünet kezdetét. Csak úgy szűkebb körbe, ami annyit tesz, hogy a fél mozgáskultúra csoport, meg más évfolyamtársaink – persze kizárólag a Chrisék által jófejnek titulált személyek voltak rajta a „listán”.

Dobj egy SMS-t, hogy hova mentek, majd estefele benézek, de van egy kis dolgom… =) – firkantottam a papírra, majd visszaadtam a szőke lánynak, aki csak aprót bólintott.

Óra után sietve a táskámba dobtam a füzetem meg a tolltartóm, és egy gyors köszönés után már rohantam is ki a parkolóba. A kocsihoz érve, egyből beültem, a táskám az anyósülésre raktam, majd indítottam a kocsit, és gázt adva elindultam a Baltimore-i Megyei Kórház felé.

(Joel&Luke - Love's to blame)

A parkolóban a bejárathoz legközelebbi helyre leraktam a kocsit, majd bementem, és felsiettem Mike szobájához. A fehér ajtón jól láthatóan ott volt a három fekete számjegy. 4.56. Nagy levegőt vettem, koppintottam kettőt, majd a választ meg sem várva benyitottam a szobába. Tekintetem egyből rátalált az ágyon fekvő Mike-ra. A szám mosolyra húzódott, és igazából csak ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott.

– Szia. Hogy vagy? – ültem le az ágya mellé.

– Csodálatosan. De tényleg. Nem gondoltam volna, hogy bejössz. Ráadásul egyedül. Vagy a gardedámot az ajtón kívül rejtegeted, és füttyszóra bejönnek? – kérdezte és összevont szemöldökkel fürkészte az ajtót, de közben vigyorgott.

– Valóban. Látom, hogy már csodásan vagy. Miről szerettél volna beszélni?

– Muszáj így egyből bele a közepébe? Képzeld, karácsonyra hazamegyek néhány napra. Jó, egészen konkrétan két napra. De otthon leszek.

– Ennek őszintén örülök. Tényleg. De ne terelj. Szóval?

– Pedig azt hittem sikerül. De akkor azt hiszem bele is kezdek. Nem akarok veled rosszba lenni Sophy. Ez az első, és legfontosabb dolog, amit le kell szögezzek. Tudom, hogy hülye voltam aznap. Nem kellett volna csak így rád zúdítanom. De fontos vagy nekem. Sokkal fontosabb, mint gondolnád. És nem akarlak bántani, sem pedig rád erőltetni semmit, mert ez azzal járna, hogy megutálnál, és azzal elvesztenélek téged, és veled együtt a világomat is. Szeretlek Sophy. Bár tudom, hogy te csak barátként vagy bátyként.

– Mike… - suttogtam, és a szemembe könnyek szöktek.

– Ne. Várj. Hadd fejezzem be. Szóval megpróbálkozok ezzel a „csak barátok” dologgal. Nem ígérem, hogy minden pontban sikerülni fog, de azt igen, hogy minden erőmmel próbálkozni fogok. – a könnyek megindultak a szememből, a bensőmben pedig elkezdődött az önmarcangolás. Meghatott az, hogy valaki ekkora áldozatra képes értem. Félreteszi azt, amit irántam érez, csak azért mert erre kértem. Illetve nem kértem – soha nem kérnék ilyet tőle. Egyszerűen csak tudja, hogy ezt szeretném, és azt is, hogy magamtól nem mondanám. Mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki. Ámbár ha azt vesszük, ez elkerülhetetlenné vált az ő felajánlásával.

Kettőt szipogva a lehető legesetlenebbül megöleltem őt.

– Hé. Arról nem volt szó, hogy nehezíted a dolgomat – vigyorodott el.

– Ajj. Olyan vagy – ráztam meg a fejem, és kicsit meglegyintettem a karját, de azért elmosolyodtam

– Hiányoztál ám – szólalt meg kisebb csönd után.

– Nekem is hiányzott a legjobb barátom – mosolyodtam el. Ezt egy újabb némaság követte, mindkettőnk részéről. De a csönd nem volt zavaró. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban. Én azon tűnődtem ezelőtt, hogy talán soha nem lesz semmi közöttünk olyan Mike-kal, mint rég. De lehet, hogy nem is kell, mert az új, az ismeretlen nem feltétlen jelenti azt, hogy rossz.

A csöndbe élesen hasított a telefonom pittyegése. Szétcsúsztattam a készüléket, aminek a kijelzőjén Lucy neve villogott mellette egy kibontatlan borítékkal. Megnyitottam az üzenetet, de semmi különösebben említésre méltót nem tartalmazott, csak azt, hogy hova mentek, és hogy feltétlen csatlakoznom kell, mert jó a buli, és ha ki merem hagyni, saját kezűleg intézi el, hogy ne éljem meg az újévet. Egy apró mosolyra futotta az üzenet elolvasása után, majd fejcsóválva elraktam a telefont.

– Chris? – kérdezte Mike.

– Rosszabb… Lucy – vigyorogtam rá. – Várjunk. Azt mondtad hazajössz karácsonyra. – Mike arca apró mosolyba szaladt – Csak vicceltél ugye? – a mosoly kiszélesedett – Te nem vicceltél! – visítottam fel, mire elnevette magát.

– Szoktam én ilyenekkel viccelődni? Merek?

– És? Mikor jössz?

– Huszonharmadikán jövök el, és huszonötödikén már vissza is kell térnem. A nővérek ragaszkodnak hozzám, meg a dokik is. De azt hiszem felüdülés lesz az a három nap.

– Jesszus. Hazatérési partit kell szerveznem…

– Sophy… Meg ne próbáld… Eszedbe ne jusson…

– Késő… És szerintem a többiek is ragaszkodni fognak hozzá. Ugyan már… Mi bajod lehet belőle?

– Végülis semmi. Jobb így, hogy bejelentetted, mintha váratlanul ér…

– Szóval akkor lőttek a meglepetés-bulinak?

– Majd ígérem meglepődök.

Nem sokkal később elköszöntem Mike-tól, és lementem a parkolóba. Kinyitottam a kocsit, bedobtam a táskám, majd beültem, gyújtást adtam, és bekapcsoltam a CD-lejátszót meg a fűtést. Hátradőltem az ülésen, és lecsuktam a szemem. Jól esett egy kicsit kikapcsolódni, elfeledkezni mindenről. Aztán nagyot sóhajtva felnyitottam a szempilláim, levettem a kabátom, majd a táskámra dobtam, aztán sebességbe raktam a kocsit, gázt adtam, és kihajtottam a parkolóból. Lucy egy olyan szórakozóhely nevét és címét írta le, ahol bent még soha nem voltam, de a környéket jobban ismertem, mint a tenyerem. Baltimore azon rész volt, ahol anyáék próbaterme, és a balettiskola volt, ahova jártam.

*

Nehezen találtam parkolóhelyet, de aztán végül sikerült, úgyhogy a pulcsim kapucniját a fejemre húzva, a kabátomat a táskámon hagyva, kiszálltam a kocsiból és besétáltam a szórakozóhelyre.

A buli igazából számomra nem volt akkora szám, mivel a kocsi miatt nem ihattam, szóval a kikapcsolódásnak ez a módja meg volt lőve. Ettől függetlenül táncoltam – eszméletlen sokat. A sokadik számnál megint akadt egy „kihívóm”, egy szőke, zöld szemű, nagyjából velem egyidős srác volt. Az arca ismerősnek tűnt valahonnan, de egyszerűen nem ugrott be hogy honnan.

A zene mindkettőnket elragadott, és nem is figyeltem arra, hogy hányan táncolnak rajtunk kívül, vagy kik néznek minket. Szokás szerint a világ megszűnt körülöttem létezni. Csak ő volt, én meg a zene. Meg a tánc adta élmények. Az egész tele volt vibráló feszültséggel, ami belengte a táncteret.

A srác az egyik lépést követően ugrott egy szaltót, persze ez olyasféle sokként ért mintha egy focimeccs utolsó egy percében a kedvenc csapat bekapott volna három gólt. Felidéztem hát magamban a régi street dance-est, és csináltam egy kézen átfordulásból szaltót. Már ha ez a neve. Neveket soha nem tudtam megjegyezni, csak csináltam, amit láttam, és amit éreztem.

Vége lett a számnak, és a srác elismerően mosolygott és a kezét nyújtotta.

– Jó kis táncos vagy.

– Kösz. Te is – fogadtam el a felém nyújtott jobbot, és felnéztem a fiú arcába. Ő is az arcomat pásztázta, aztán felvillant rajta a felismerés.

– Sophy?

– Igen, de te hon… Sean? Sean Balston?– ugrott be, majd a srác aprót bólintott, én pedig a nyakába ugrottam.

– Hogy kerülsz te ide? Egyáltalán mi történt veled? – kérdezte.

– Hát az egy hosszú történet. És egyébként a barátaimmal vagyok itt, a szünet kezdetét ünnepeljük… Illetve ők… én kocsival vagyok.

– Néha átok, néha áldás ugyebár… De mesélj, már vagy öt éve nem is hallottam felőled.

– Hé, nehogy rám kend. Te is saras vagy, te se kerestél – mosolyogtam a szőkére.

– Jó újra látni, kicsi lány – mondta, majd lehúzta a kapucnim, és összeborzolta a hajam.

– Feltétlen meg kell ismerned egy barátom… Nagyon sokban hasonlítotok. – mondta Simonra és a hajborzolásra célozva.

– Neked is meg kell ismerned pár barátom. De azt hiszem előbb innunk kéne valamit, nem gondolod? – kérdezte, én pedig őszintén elmosolyodtam. Bár soha nem volt testvérem, de Sean mindig olyan volt, mintha a bátyám lenne. Aztán anya halála után megszakadt velük a kapcsolatom – nyilván erről én tehettem. De most a sors rám mosolygott, és visszakaptam. Ahogyan Mike-ot is.

A boldogságtól szinte sugározva bólintottam a fiúnak, majd elmentünk a bárpulthoz, és rendelt két italt. Az este végére bemutattam Simonnak, mint a „rég elveszett bátyám”. Persze egyből megtalálták a közös témát – történetesen az én piszkálásomat. De az ember nem is vár mást a bátyjaitól, nem igaz?